tenger-cseppek

Egy halászfaluban élt egyszer egy szegény özvegyasszony egyetlen lányával, Hanakóval. Csak néhány éve költöztek a faluba. Amíg az asszony férje, egy gazdag kereskedő életben volt, a család jólétben és bőségben élt a városban. De nemhiába mondják, hogy terem baj, ha nem vetik is. Egy napon a kereskedő hirtelen megbetegedett, és nemsokára nagy temetést rendeztek neki. Az özvegy egyedül maradt a kislányával, és talán azért, mert nem értett a kereskedéshez, vagy azért, mert balszerencse üldözte őket, az üzlet napról napra rosszabbul ment, a vevők fogytak, az adósságok nőttek. Az özvegy végül nem tehetett egyebet: eladott mindent, amije maradt, kifizette adósságait és elköltözött a városból. A faluban szerényen éltek, és a kis Hanako, alighogy felcseperedett, tőle telhetően segített édesanyjának. Együttérző, jó szívvel áldotta meg a természet, vidám és kedves volt, mindenki, aki megismerte, tüstént megszerette. Özvegy édesanyjának sok örömet szerzett, és amikor az asszony látta, hogy kislán...

Az örmény krónikák szerint van egy különleges rózsatő, az Anahakan, amely 100 évben egyszer virágzik, ám ha virágba borul, a kertjének gazdáját halhatatlanná teszi. Mesélik a régi öregek, hogy Örményország királyának kertjében valamikor rég volt egy Anahakan rózsa. Nem virult, épp csak tengődött. A király felfogadta birodalma legjobb kertészét, aki naponta kapálta, trágyázta, forrásvízzel locsolgatta a rózsát. Télre tavasz jött, nyárra ősz, de a rózsatő épp csak leveledzett. A király haragra gerjedt, a kertészt lefejeztette. Gazdagságot ígért az utódjának. Az évek teltek, a kertészek fogytak. A rózsatő vegetált és alig akadt már kertész Örményországban. Egy napon egy 18 éves legény jelentkezett szolgálatra. Becsületes nevén Sanvel. A király megkérdezte: - Mihez értesz? - Megvallom Uram - felelte a fiú – még magam sem tudom, ezért is szeretnék szerencsét próbálni. - Ó, Te hitvány alak, akkor Te a halált keresed, nem szolgálatot! - Irgalmazz Uram! Ifjú vagyok és félek a haláltól. Szer...

Valahogy minden belefért. Pont úgy jöttek ki szabadnapok, hogy el tudtuk rendezkedni a hagyatékot. Hogy Zsuzsi pont ki tudta venni szabadnak ezt a hetet. Hogy mindenki el tudott tőle búcsúzni, aki csak akart - ha máshogy nem, hát üzenetet küldött. Hogy pont belefért a közös négyes hétvégi beszélgetés. A gyógyító, tisztító, tisztázásra lehetőséget nyújtó. Nevetéssel, sírással, dühvel, haraggal, megkönnyebbüléssel, humorral. Szeretettel. Hogy megkönyörült rajta az Isten: "az utolsó két hétre bezárta az eszét és a száját, hogy meg tudja nyitni a szívét" (Zsuzsi). Hogy mi is megnyithassuk a miénket. Hogy egymáshoz érjen a lelkünk egy röpke pillanatra. Hogy megérezzük: a nagy szétszórtság és zavarodottság alatt van egy réteg, ami aranyból van. Vagy legalábbis tartalmaz értékes pici aranyrögőket.  Hogy érdemes átmosni az idő és a fájdalmak vizében, megrázni az emlékezés szitáján, és csak ezeket a kincseket tenni a tarisznyába. A salak marad. És mindig terem új belőle.  A kincses ta...

Apu búcsúztatója előtt nagyon ideges voltam: nem tudtam, kik jönnek, milyen szándékkal jönnek, kell-e védekezésre felkészülni.  A barátnőm születésnapi ünnepségéről érkeztem. Megfogott a nagycsaládi összetartás, amit mindig is irigyeltem tőlük: minden nagyszülő, nagynéni és nagybácsi, unokatestvérek és testvérek, de még az oldalági rokonság is erősen összetart, nemcsak számon tartják egymást, de folyamatosan jelen vannak segítő szándékkal és tettekkel egymás életében.  Hihetetlen mag-energiát érzek náluk, miközben ez mégsem teljesen exkluzív: kiterjedt baráti kört gyűjtöttek össze, az azonos értékrend alapján. Egy gyönyörű mesét mondott az egyik népzenész és pszichoterapeuta barátjuk egy százévente egyszer nyíló rózsáról, a szeretetteljes baráti kapcsolatok, a spontaneitás és az erőfeszítések közötti kényes egyensúlyról, persze, sírtam. Egy tál meleg gulyáslevessel eltelve indultam a templom felé. Hazaugrottam a fekete ruhámért - szülinapi örömünnepre mégsem akartam gyászban ...

 Várakozás. Türelem. Ez a két készség, amit az anyaság nagy erőkkel igyekszik kibányászni az emberből. Várni, hogy megfoganjon. Várni, hogy megérjen. Közben szívszorongva lesni az ultrahang képernyőjét, amihez bár nem értek, de remélem, hogy meglátom azt a pici pulzáló pontocskát, az icipici szívet, ami remélhetőleg még vagy száz évig ugyanígy dobog majd, egészségesen.  Várni, hogy megmoccanjon.  Várni, hogy beforduljon. Várni, hogy a fájások jönnek-e, hogy tágul-e a test, utat adva az új életnek. És az a pillanat, igen, hogy felsír-e? Hogy ad-e bármilyen életjelet? És elönt az öröm és az aggodalom egyszerre. Vagy gyors egymásutánban. Most már mindig így lesz? Hogy amint elérkeztünk egy vágyott pillanathoz, máris a következőket várhatjuk? És van, amit nem szabad hagyni, és van, amit el kell engedni. Melyik melyik? Mennyi rossz döntést hoztam, ha csak az anyai pályafutásomat nézem, te jó ég! És mégis, mennyi jót! Valamit véglegesen elrontottam, valamit pedig zseniálisan me...

Az utolsó Bánk bán is lement ma. Szeretem a művet, még akkor is, ha a rendezésben nem tetszik minden. De soha nem akarom elfelejteni, ahogy az első főpróbahét végén, a premier előtti utolsó próba után a rendező kiültetett minket a nézőtérre, és pár szóban elmondta, miket szeretett volna üzenni a rendezésével. Nekem egy mondata maradt meg, ami a szívembe fúródott, mint hegyes, éles kés: "...azt akartam elmondani, hogy amíg mi a saját fontosnak vélt harcainkat vívjuk, addig a porontyaink magukra maradnak. Szeretném, ha jobban vigyáznánk rájuk." Tudom, hogy már akkor is cipeltem magammal ezt a mondatot. Azóta eltelt pár év, és ma megint eltemettük a darabot (így hívják, ha a szezonban már nem játsszuk többet). A végén lejöttem a színpadról, szépen átöltöztem, szívemben még csengett a beszélgetés a kollégával, aki nem tudta, miért megy a függöny elé Gertrúd kislánya egy kiskosárral, de most már tudja, mert elmondtam neki: ő a későbbi Szent Erzsébet, aki a szegényeknek kenyeret vi...

 - Kitaláltam egy új állatfajt! - jelenti be Füli. Az elmúlt héten torokfájás tartotta itthon. Az első napokban még fájdalomcsillapítóval is csak kábán vergődött az ágyban, de aztán, ahogy javult az állapota, ahogy egyre könnyebben ment a nyelés, unatkozni kezdett. Unalom ellen pedig kivételesen engedélyeztem neki, hogy filmezzen. Természetfilmeket, mert a különböző gémerek által feltett filmecskéktől a hátamon is feláll időnként a szőr. Így hát elővette a rég látott, nagyon kedvelt természetfilm-sorozatokat, és nosztalgiázva nézegette vissza. Különösen szívesen nézi a majmosakat. Rengeteg mindent meg lehet ismerni ezeken a filmeken keresztül az állatok életéről, családi és társadalmi berendezkedéséről. Fülöp úgy érezte, hiátus van az állatvilágban, hát feltalálta a tökéletes emberszabásút. - Ez a faj átlagosan kétméteresre nő meg, de nagyon vékony, max hatvan kiló, és ugyanolyan ügyesen közlekedik a fákon, mint a földön. A legvékonyabb ágakon is könnyedén és ügyesen megtartja magá...