Az utolsó héten már nagyon sokat aggódtam. Túl voltam a terminuson, én, aki a 38. héten „szoktam” szülni! De a doktornő nem csodálkozott ezen: ahány szülés, annyiféle. Egyébként is, a többi terhességemet nem ő gondozta. (Utólag mondhatom: sajnos.) Az utolsó vizsgálatra a negyvenedik hét hatodik napján mentem el. - Meddig szoktak várni?- kérdeztem a doktornőt. - A negyvenegyedik héten már indítanak, sajnos – volt a válasz. Nincs már egy napom sem hátra –gondoltam megnyugodva, ám ekkor egy másfajta nyugtalanság férkőzött a szívembe: mi lesz, ha indítják? És hogyan? Itt az a szokás, hogy méhszájtágítás után burkot repesztenek. A méhszáj tágasságával nem volt gond, de repesztésről hallani sem akartam. Jó, akkor csak egy kicsi tágítás, ami voltaképpen nem is tágítás, csak a magzatburok leválasztása a méhszájról – ez volt a döntés. Jó volt-e vagy nem, azt nem tudom, de olyan fájdalmas volt, hogy a vizsgálóasztalról is nehezen tudtam leszállni, elindulni meg pláne nem maradt erőm. Ezért aztán...
Gondolatok és gondolat-töredékek családunk életéből.