Fülöp születése

Az utolsó héten már nagyon sokat aggódtam. Túl voltam a terminuson, én, aki a 38. héten „szoktam” szülni! De a doktornő nem csodálkozott ezen: ahány szülés, annyiféle. Egyébként is, a többi terhességemet nem ő gondozta. (Utólag mondhatom: sajnos.) Az utolsó vizsgálatra a negyvenedik hét hatodik napján mentem el. - Meddig szoktak várni?- kérdeztem a doktornőt. - A negyvenegyedik héten már indítanak, sajnos – volt a válasz. Nincs már egy napom sem hátra –gondoltam megnyugodva, ám ekkor egy másfajta nyugtalanság férkőzött a szívembe: mi lesz, ha indítják? És hogyan? Itt az a szokás, hogy méhszájtágítás után burkot repesztenek. A méhszáj tágasságával nem volt gond, de repesztésről hallani sem akartam. Jó, akkor csak egy kicsi tágítás, ami voltaképpen nem is tágítás, csak a magzatburok leválasztása a méhszájról – ez volt a döntés. Jó volt-e vagy nem, azt nem tudom, de olyan fájdalmas volt, hogy a vizsgálóasztalról is nehezen tudtam leszállni, elindulni meg pláne nem maradt erőm. Ezért aztán a doktornő megvárta, míg kicsit csillapodik a fájdalmam, és elindultunk a szülőszobára, magzatvíznézésre. Kellemetlen meglepetés: az amnioszkópia itt kiment a divatból, illetve megszüntették. Minek egy ilyen elavult módszer, ha már van flowmetria? De a doktornő nem nyugtatott meg, amikor elmesélte, hogy a flowmetria 12 órán belül ad csak megbízható értéket. (Hetente kétszer végzik. Belegondolni is rossz, mi van a maradék 154 órával.) Így aztán azzal biztatott, hogy rázassam magamat rossz utakon – csak ne én vezessek. Ez azonban nem volt kivitelezhető. Otthon lefeküdtem, pihentem. Itt van a szívem alatt, de mennyivel jobban örülnék, ha a szívemre szoríthatnám! Vajon minden rendben van vele? Ó, de sok mindenen mentünk keresztül az elmúlt hónapokban! Nem is tudtam egy ideig, hogy itt van velem. Egy nagyon fájdalmas, hosszantartó és erős vérzés után mentem a doktornőhöz, mert aggódtam. Édesanyámnak volt jó pár onkológiai műtéte az elmúlt években, és nem szerettem volna későn érkezni. A doktornő hümmögött: vagy egy nagy mióma, vagy egy kisbaba. Keserűen nevettem: baba – nekem? Két kicsi angyalka néz fentről már rám szeretettel – középidőben gondolták meg magukat mindketten. (Akkor váltottam orvost, mikor az előző széttárt karokkal csak annyit mondott: - Ez bizony bárkivel előfordulhat, és örüljek, hogy van kettő másik otthon. - De hiszen a doktornőnek is három van!- Ó, kedves, nem tudja maga azt, mennyi gond van három gyerekkel! De én tudni akartam.) És hiába derítette ki ez a derék doktornő a hormonok zavarát, hiába kezelte sikeresen: nem jelentkezett a baba. Le is tettünk róla: ha ennyit kaptunk, őket kell megbecsülnünk. Dolgozni kezdtem. (Ó, de nagyon jó volt – végre kiszabadulni egy kicsit, anyagi biztonságba kerülve, és ó, de nagyon rossz volt – végleg letenni a Nagy Tervről, a nagycsalád gondolatáról!)- Nem örül a babának? –kérdezte a doktornő. Nem hittem neki. Nem mertem hinni neki. Másnapra kaptam ultrahang-időpontot. És a képernyőn – ó, édes Istenem! – egy parányi, formás kis test, piciket verő szív volt. Elérzékenyültem. Alig tudtam felkelni az ágyról. Hát mégis…! Tizenegyedik héten voltunk a felvétel szerint, tehát az első kritikus időszak végéhez nagyon, de nagyon közel. Kimaradt hát az ezzel járó titkolózós izgulás, lett helyette más, hosszabban tartó, folyamatos. Végigdolgoztam a tanévet, mert tanár vagyok, de bizony sokszor gondoltam arra: ha ez a baba ennyire hozzánk akart jönni, bizony, sok mindent ki kell bírnia! És kibírta. Nem részletezem az életkoromból adódó vizsgálatokat, a sok aggódást (és most nem számolok be a terhességi-gyermekágyi segélyért való közel harminckörös(!) küzdelemről sem). De a babaágyat bizony már nagyon az utolsó napokban állítottuk csak be. Valahogy nem voltunk még mindig biztosak benne, hogy lesz lakója is. Minden nap azt gondoltuk, vártuk, reméltük: ez lesz majd a nagy nap! Legkisebb húgomnak (ő a hetedik a családban) megígértem, hogy elmegyek az esküvőjére. Mikor megtudtam, hogy három nappal a terminus után lesz, csak nevetve legyintettem: Ugyan! Addigra nekem már kéthetes lesz a babám! De nem így lett. Itthon maradtam. A szemerkélő esőben, nagy ködben nem vállaltam, hogy az autópályán dugóba kerülve bajunk essen. Nyugtalanul lődörögtem, sírtam egész nap, de tudtam: jól döntöttem. Pedig de szerettem volna velük ünnepelni! Micsoda különleges alkalom: a nyolcgyerekes család legkisebb lánya egybekel a tízgyerekes család legnagyobb fiával…! Csak a közeli rokonság több, mint másutt az egész násznép! De én nem lehettem ott. Még három napot vártunk. Közben néha egész rendszeres fájásaim is voltak. Tízpercesek. Aztán nyolc. Aztán öt. Aztán mintha elvágták volna.- Hol szülsz? – kérdezgették. Nem tudtam. A doktornő az István kórházhoz tartozik, így az összes vizsgálatom ott zajlott, de oda kötöttek a szomorú emlékeim is. Nagyobb gyermekeim pedig az 1. Női klinikán születtek, de oda csak akkor mennék még egyszer, ha koraszülés miatt kéne. Jókat hallottam a Szent Imréről – hát elmentem egy szülésre felkészítő foglalkozásra. Csakhogy itt nem tartozik szülőszobalátogatás az előadáshoz. Ezért aztán még egyszer bementem, egy verőfényes délelőtt, és olyan szerencsém volt, hogy szinte senki nem volt a szülőszobákon. Az ügyeletes szülésznő körbevezetett, mindent megmutatott (az „alternatív szobát” kivéve, ahol éppen született valaki), minden kérdésemre válaszolt. Beleszerettem az intézménybe. És a személyzet rendkívül udvarias és barátságos stílusába. Gyorsan meg is vettem a „zsilipruhát”, amit a férjem kell felvegyen, ha be tud velem jönni.Aztán mégsem oda mentem. Délutáni szunyókálásomból felébredve nem éreztem jól magam. Elmentem kislányomért az oviba, hazajövet feltettem kisfiamra az új szereléket (az inzulinpumpájához), és elindultunk a szülészetre. Kedves sógornőm szerencsére éppen nálunk volt, és elvállalta az „esti műszakot”. Egyre rosszabbul éreztem magamat, ezért a tízperces fájásokkal inkább a közelebbi kórházba navigáltam férjemet. Eddig mindig megrepedt magától a magzatburok, és ez magabiztossá tett: itt az idő az indulásra. Most nem voltam biztos, csak nagyon aggódtam a babáért. Azt gondoltam, azért vagyok rosszul, mert ő nem érzi már odabent jól magát.Este hét óra volt.Felmentünk a Szent István kórház szülészetére. Itt a szülésznő megkérdezte: hívtam-e az orvosomat. - Ó, ő már nem vállal szülésvezetést! - Esetleg hívjam az ügyeletes orvost, vagy én is megvizsgálhatom? Hát, szívesebben bíztam magam egy nőre, és bátran mondhatom: egyáltalán nem bántam meg. Megvizsgált: hiszen itt már csordogál a magzatvíz! Igazán? Észre sem vettem! - Pedig nézze, nedves a kesztyűm is, és a papír is maga alatt. Megengedi, hogy megrepesszem a burkot? - Persze. - Nézze, hiszen ez már mekóniumos! Ó, miért is nincs az a fránya amnioszkópia! Akkor már talán délelőtt észrevették volna, és segítenek rajtunk! Vajon most mi van velünk? Megijedtem. Aggódtam a baba egészségéért. CTG-t kaptunk, azon minden rendben volt, a fájások hárompercesek lettek. Fél óra múlva még egy kis magzatvizet „leeresztett” a bába, és megállapította, hogy tágul ugyan a méhszáj, de még „szíjjas”, és adhat-e no-spát? Ennek örültem, mert itt legalább megkérdezték. Különben is, a no-spa jó barátom, görcsoldónak nagyon jól bevált eddig is. Ezután egyperces fájások jöttek. De már nem volt sok időm a vajúdóban: felszabadult egy szülőszoba, oda átbotorkáltam férjem karján, és felfeküdtem a szülőágyra. Mennyire szerettem volna egyszer ülve szülni! Az előzőeknél nem engedték meg, pedig tudom, hogy képes lettem volna rá. Most azonban elhagyott az erőm, és nem akartam ülni. Feküdni akartam, és azt, hogy vége legyen: jöjjön ki valahogyan az a baba, de minél elébb, mert elfáradtam, és nem bírom már. Jólesett a nagy, puha párna, amin megpihentethettem a fejemet. Egyszerűen megható volt az egész: a férjem kedves, meleg hangja, a belőle sugárzó szeretet, a bába figyelmessége, hogy tiszteletben tartotta, amit kértem, elfogadta, amire képes voltam, és bátorított, mindig elmondva, hol járunk, mit tegyek. Félig fekve szültem, sok segítséggel, de senki nem könyökölt a hasamba, és amikor sírtam: nem bírom! – csak egymással versengve biztattak: nagyon jól csinálod, ügyes vagy, csak így tovább! És tényleg, nemsokára megjelent egy kis fejecske, majd egy lila test, és egy kétségbeesett sírás. Azonnal megkaphattam. Ó, de jó érzés volt: a sírását mintha elvágták volna. Azonnal megnyugodott. Én meg nem győztem betelni az örömmel: megérkeztél, kicsi kincsem! Hát találkozunk végre! És olyan boldog voltam, mint előtte talán még soha. Felhőtlenül, maradéktalanul boldog.Ekkor már csak 25 perc hiányzott éjfélig.Rövid időre elvitték, hogy a rutinellátást megkaphassa. Addig befejezték a kezelésemet: megszületett a placenta (most már vettem bátorságot, és megkértem, mutassák meg). Aztán a egy nővérke szépen megmosogatott. Ő is nagyon emberséges volt. Mikor melegnek találtam a vizet, azonnal, szó nélkül lecserélte. És még valami: szépen szólt hozzám. Ugye, milyen kicsi dolog? Mégis, mennyire sokat számít ebben a kitüntetetten érzékeny időszakban! Olyan volt, mintha szerető rokonaim keze között szültem volna. Aztán a doktor úr megvarrta a két pici repedést, ami a bőrön esett, és kész voltam. Visszahozták a babát, felöltöztetve. Ez is picit másként alakult, mint szerettem volna. Jó lett volna, ha a kis pucér bőrét érezhettem volna. De lehet, hogy neki nem esett volna jól. Nagyon elfáradt a születésben, és aludt, aludt. Férjem a karján tartotta, és nézte, milyen édes, milyen pici, és mekkora, elképzelhetetlen nagy ajándék. Itt az a szokás, hogy a frissen szült anyákat tolókocsiban viszik az osztályra, én is így kerültem oda. Nagyon fáradt voltam, de mégsem tudtam elaludni: annyira jó lett volna nézni a kis, új életet, aki végre, végre, olyan sok év várakozás és vágyakozás után közénk érkezett. De nem kaptam meg, míg fel nem ébredt. Sajnálom, hogy a hormonok hatása miatt nagyon éber anyáknak nem adják oda az alvó újszülöttet. Amíg ott voltam, több édesanya is szült, és mind éppen úgy volt vele, mint én: addig nem bírtak elaludni, míg a baba melléjük nem került.Nagy nehezen meghozták picikémet, amikor felébredt. Sírt, panaszkodott. Ringattam, simogattam, beszéltem hozzá, örültem neki. Nagyra nyitott szemeivel várakozva, aggódva nézett rám, nehezen nyugodott meg. Gondoltam, megpróbáljuk a szopit is, de nem akarta. Ez persze megint egy másik történet, mert bizony megdolgoztunk mi ezért az egészséges táplálkozásért! Szerencse, hogy összességében már több mint három évet szoptattam, és a személyzet valóban nagyrészt bababarát, mert bizony nem volt egyszerű eset. Még egy napot ráhúztunk a kórházban, hogy rutinos versenyzőként érkezhessünk haza. De megérte, mert addigra ő is ügyesebb lett, és a tej is megérkezett.Fülöp egyébként bizarr látványt nyújtott a születésekor szerzett kefálhematómával. Nehéz volt elhinnem, hogy ez a vérömleny egyszer majd felszívódik. A koponyájának a jobb felén egy egybefüggő, hatalmas, puha tapintású dudor volt. Előre felkészítettek, hogy akár hónapokig is tarthat, és hogy majd be fog sárgulni, de ne aggódjak, ez normális. Nem sárgult be. Sőt, egyáltalán nem volt picit sem sárga. És éppen három hetes volt, amikor egy reggel úgy ébredtünk, hogy volt dudor – nincs dudor.Helyette pár nap múlva elkezdődött a rémálom: a kisfiam, aki sosem bukott, hányogatni kezdett, egyre erőteljesebben. Nem részletezem kínjainkat, csak annyit mondok: Pylorus stenosis. Szerencsére megműtötték, négyhetes korában!... Igen, ez életmentő műtét volt. Csak azt a pár napot nem kívánom szoptató anyáknak, amiben részünk volt ott. Majdnem teljesen odalett a nagy gonddal kifejlesztett szopási készség, és emiatt az anyatej is. Pusztán emberi butaságból, nemtörődömségből. Szerencsére nagyszerű segítséget kaptunk egy szoptatási tanácsadótól, Kovács Zsuzsától. Ez ismét egy másik történet.Ám Fülöp mindent szépen kibírt, és gyönyörűen fejlődik, mind terjedelmében, mind képességeit tekintve. Nagy öröm ő nekünk! Az életünk egészen kiteljesedett az ő érkezésével. Boldogok vagyunk, és erősebbek, mint valaha. A testvérei nagyon nagy szeretettel várták, ezért hát úgy is fogadták. Nyilván sok dologról le kell mondjanak, de az élet már csak ilyen: ha valamit nagyon szeretnénk, sok-sok más dologról bizony le kell mondjunk. És egy kistestvér szinte minden gyereknek nagy ajándék. Ők még tudják, érzik, hogy az élet ettől folyamatos: hogy mindig születik valaki. Hálás vagyok értük, az egész családunkért, akik nagyon sokat segítettek, amikor szükség volt rájuk, és lelki támogatásban részesítettek, amikor csak szükségem, szükségünk volt rá.És természetesen nagyon hálás vagyok a szülésznőnek, Zsuzsának, aki ismeretlenül is szebben bánt velem, mint ahogy egy „fogadott” orvostól vagy szülésznőtől elvárható.