Egy halászfaluban élt egyszer egy szegény özvegyasszony egyetlen lányával, Hanakóval. Csak néhány éve költöztek a faluba. Amíg az asszony férje, egy gazdag kereskedő életben volt, a család jólétben és bőségben élt a városban. De nemhiába mondják, hogy terem baj, ha nem vetik is. Egy napon a kereskedő hirtelen megbetegedett, és nemsokára nagy temetést rendeztek neki. Az özvegy egyedül maradt a kislányával, és talán azért, mert nem értett a kereskedéshez, vagy azért, mert balszerencse üldözte őket, az üzlet napról napra rosszabbul ment, a vevők fogytak, az adósságok nőttek. Az özvegy végül nem tehetett egyebet: eladott mindent, amije maradt, kifizette adósságait és elköltözött a városból.
A faluban szerényen éltek, és a kis Hanako, alighogy felcseperedett, tőle telhetően segített édesanyjának. Együttérző, jó szívvel áldotta meg a természet, vidám és kedves volt, mindenki, aki megismerte, tüstént megszerette. Özvegy édesanyjának sok örömet szerzett, és amikor az asszony látta, hogy kislánya milyen serényen sürgölődik- forgolódik körülötte, söpri az udvart, friss vizet hord a kútról, feledte nagy bánatát, amit a férje halála okozott neki.
Az özvegy azonban öregedett, a házban egyre kevesebb volt a pénz, és így a kis Hanako elhatározta, hogy elmegy valahova szolgálatba, ezzel könnyít anyja sorsán. Mivel kedves, barátságos és szorgalmas volt, nemsokára talált is szolgálatot a közeli városkában. A város ugyan egy óra járásnyira volt a falutól, de Hanako nem akarta idős édesanyját éjszakára egyedül hagyni, ezért mindennap sötétedéskor hazatért, másnap meg még virradat előtt indult el. Kendőbe kötve mindig elhozta édesanyjának a szolgálatban kapott étel felét.
Az út ugyan kimerítő volt, különösen télen vagy a késő őszi locspocsban, de Hanako ezt fel sem vette. Vidáman ugrándozott, mindent megfigyelt, minden madárfészket és virágot ismert már az út mentén. Különösen egy magas, terebélyes gesztenyefa nőtt a szívéhez, amely az útelágazáson állt. Magas törzse már messziről látszott, és Hanako mindig örömmel közeledett felé. Nemcsak azért, mert a fa azt jelezte, hogy a fél utat már megtette, hanem azért is, mert a gesztenyefát annyira megszerette, hogy akármilyen volt az időjárás, hőség vagy hideg, mindig megállt mellette és elbeszélgetett vele. Elmesélte neki, mit élt át napközben, mi újság a vidéken, még ha oly messze is, ahova a fa – bár sokkal magasabb volt Hanakonál – nem láthatott el. Még arról is beszámolt neki, milyen virágok nyíltak ki aznap az ő kiskertjükben. Leggyakrabban azonban az édesanyjáról mesélt. Arról, mennyire szeretne segíteni neki, hogy öregségében már ne kelljen annyit fáradoznia. Beszéd közben a fa mélyen barázdált, megrepedezett kérgét simogatta, és eltávolította a száraz gallyakat meg a megsárgult leveleket, amelyeket a szél a fa tövébe fújt. Három évig mindennap így beszélgetett a kis Hanako az öreg gesztenyefával, és ezt annyira megszokta, hogy szinte ugyanolyan élőlénynek érezte a fát, mint amilyen ő maga volt, s úgy megértették egymást, mint a legjobb barátok.
Egy este kissé tovább maradt szolgálatban, mint máskor, ezért nagyon sietett, hogy édesanyja mielőbb megkaphassa a vacsoráját, amelyet, mint mindig, kis batyujában vitt neki. Alig várta, hogy meglássa a fát, hiszen akkor már az út felét megtette, s főként annak örült, hogy találkozik öreg barátjával. Ma ugyan nem lesz ideje sokáig beszélgetni vele, de legalább megsimogatja a kérgét. Mivel csak egyenesen maga elé nézett, hogy minél előbb meglássa a fát, nem vette észre, hogy az ég hirtelen beborult, fekete felhők úsztak rajta, és Hanako csak akkor eszmélt föl, amikor zuhogni kezdett.
Akkor azonban már közel volt a fához, és menedéket talált sűrű koronája alatt. Nagy esőcseppek doboltak a fa levelein, és Hanako a törzséhez lapulva hallgatta a zuhogó eső zaját. Aztán hirtelen úgy tetszett neki, az esőcseppek dobolása közepette hangot hall:
- Kedves Hanako, elérkezett a nap, amikor el kell búcsúznunk egymástól. Három nap múlva idejönnek a herceg favágói és kivágnak engem. Az intéző elhatározta, hogy a törzsemből új hajót építtet. A faludba hamarosan sok mesterember érkezik, valamennyien a hajóépítésen fognak dolgozni. Mához három hónapra vízre akarják bocsátani a hajót. Az intéző ebből az alkalomból ünnepséget rendez, és maga a herceg is ellátogat itteni birtokára. El kell tehát válnunk egymástól, ezért szeretném meghálálni barátságodat és megjutalmazni azt az áldozatkészséget, amellyel édesanyádról gondoskodsz. Figyelj jól arra, amit most mondok, és aszerint cselekedj. Ha eljön a pillanat, amikor a hajót vízre akarják bocsátani, hiába gyűlik össze akárhány ember is, nem tudják majd megmozdítani. A herceg végül kénytelen lesz díjat ajánlani annak, aki a hajót elmozdítja a helyéről. Megígéri, hogy aki ezt megteszi, annak minden kívánságát teljesíti. Ahogy ezt kimondja, jelentkezz! Aztán állj oda a hajó tatjához, és nagyon halkan csak ennyit mondj: „Én vagyok az, Hanako, eljöttem hozzád.” Erre a hajó megmozdul majd, és vízre siklik. Élj boldogan, kedves Hanako, és őrizd meg mindig kedvességedet és jóságos szívedet.
A gesztenyefa elhallgatott, s abban a pillanatban elállt az eső és kiderült az ég. Hanako magánkívül volt csodálkozásában. „Bizonyára csak elképzeltem – gondolta –, hiszen a fák nem tudnak beszélni, még az én fám sem, hiába vagyunk jó barátok.” Megsimogatta a gesztenyefa törzsét, fogta kis batyuját, és sietett haza. Másnap újra beszélgetett a fával.
- Képzeld el, kedves jó gesztenyefám, tegnap nagyon rosszat álmodtam rólad. Ki akartak vágni. Csúnya álom volt, ugye neked nem történhet semmi bajod? Nagyon szomorú lennék, ha nem várnál itt mindig rám. Kivel beszélgetnék akkor?
Mennyire megdöbbent azonban, amikor harmadnap hazafelé mentében hiába kereste szemével kedvenc fájának terebélyes koronáját. Megrémülve futni kezdett, és valóban azt látta, amit az öreg gesztenyefa megjósolt: azon a helyen, ahol azelőtt a magas törzse állt, most favágók dolgoztak. Fejszéjükkel vagdalták le az ágakat a kidöntött törzsről. Hanako nagyon elszomorodott. Rátette kezét a fára, utoljára megsimogatta, és lassan ballagott hazafelé. Aznap este nem töltötte be a kis házat Hanako vidám csevegése. Szó nélkül szolgálta föl a vacsorát édesanyjának, és közben arra gondolt, milyen szomorúan járja majd ezután mindennapos útját, hiszen soha többé nem fogja látni a barátját.
Minden úgy történt, ahogy az öreg gesztenyefa megjövendölte. A faluba rengeteg mesterember érkezett. A gesztenyefa hatalmas törzséből sima deszkákat fűrészeltek, aztán a falun túl, a tengerparton megkezdték a hajó építését. Eltelt három hónap, és a parton egy gyönyörű hajó állt. Már csak vízre kellett bocsátani.
Milyen pompás ünnepséget rendeztek! A parton rengeteg ember gyűlt össze, mindenki a legszebb ruháját vette fel, egymás mellett sorakoztak a sátrak, amelyekben töméntelen édességet és egyéb csemegét árultak. Már csak a herceget várták, s csakhamar ő is megérkezett a kíséretével. A tömeg a partra tódult. Az emberek olyan sűrű sorokban álltak egymás mellett, hogy egy gombostűt sem lehetett volna közéjük ejteni. De hát mi ez? A munkások minden erejüket megfeszítve húzzák, tolják a hajót, a kötelek pattanásig feszülnek, ám a hajó méltóságteljesen áll a helyén, meg se moccan. Micsoda gyönyörű hajó!... De mit ér a parton? Az intéző arca lángolt tehetetlen dühében. Ilyen szégyent vallani a herceg előtt! De hiába ordítozott a munkásokkal torkaszakadtából, a hajó egy tapodtat sem mozdult.
Most már a nézők is nekifeszültek a hajótestnek, de hiába. Az erőfeszítés, a düh és a kiáltozás eredménytelen maradt. A Herceg végül nem tehetett egyebet, kihirdette, hogy busásan megjutalmazza azt, aki feloldja a varázslatot, és vízre bocsátja a hajót. Erre egymással vetélkedve rengeteg ember próbálkozott, hogy önnön erejével és tudásával érjen el eredményt. Nagy erejű férfiak, bölcs szerzetesek, kuruzslók különféle ötletekkel próbálkoztak, de minden hiábavalónak bizonyult. A hajó büszkén állt a helyén, fától és naptól illatozott, de vízre kényszeríteni senki sem tudta.
A kis Hanako a falusiak között állt és figyelte, mi történik. Sokáig tétovázott, megfogadja-e a tanácsot, amelyet a gesztenyefa abban a záporesőben adott neki. Hiszen oly sok erős és okos ember próbálkozott már, és nem járt szerencsével. Bizony, mindenki kinevetne egy kislányt, aki ezzel a hatalmas, erős hajóval akarna kezdeni valamit... Ki tudja, nem csak álmodta-e a gesztenyefa tanácsát? De amikor újra fülébe csengett a fa hangja, és eszébe jutott, hogy eddig minden úgy történt, ahogy a barátja megmondta, összeszedte minden bátorságát. A hajó előtti megüresedett helyre lépett, meghajolt, és így szólt:
- Ha megengedik, megpróbálom feloldani a varázslatot.
Pontosan az történt, amitől tartott. Mindenki nevetni kezdett rajta.
- Hát nem láttad, hányan próbáltak már szerencsét? Hány bikaerejű ember, okos szerzetes, és valamennyien hiába? Menj szépen haza, kislány, nehogy még valami bajod essék! Csak fölöslegesen lábatlankodsz itt.
De a szomszédai felismerték, és kiáltozni kezdtek:
- Hiszen ez a kis Hanako! engedjétek, hadd próbálja meg! Nagyon jó és kedves kislány, nehogy azt higgyétek, hogy buta! Lehet, hogy éppen neki sikerül!
Végül a herceg intézője engedélyt adott neki, hogy tegye, amit jónak lát. Hanako izgatottan a hajó elé lépett, kinyújtotta a kezét, és alig hallhatóan suttogni kezdte:
- Én vagyok, Hanako.
Izgatottságában olyan halkan beszélt, hogy senki sem hallotta, mit mond. A tömeg feszülten figyelte, mi fog történni. Hanako kissé megnyugodott, még közelebb lépett a hajóhoz, megsimogatta erős, sima falát, és halkan ezt mondta:
- Én vagyok az, Hanako. Eljöttem hozzád.
Alighogy elhangzott az utolsó szó, a hajó magától elindult, és simán vízre siklott. Volt nagy öröm! Mindenki csodálta a kis Hanakot, a herceg maga elé vezettette, hogy megkérdezze tőle, milyen jutalmat kíván. Hanako elmesélte neki a gesztenyefával kötött barátságuk történetét, és azt is, miképpen akart neki a barátja segíteni. A hercegnek megtetszett a szerény, jószívű és önfeláldozó kislány, és olyan gazdagon megjutalmazta, hogy ezután élete végéig bőségben és elégedetten élt édesanyjával együtt.
(Japán népmese)
..........
(Nagy Bercel mesemondótól kaptam ajándékba, amikor megtudta, hogy gyászolok.)
...........
Lisa Miller: Granqvist és Kirkpatrick megállapították, a szülő halála vagy súlyos mentális zavara esetén a gyermek közvetlenül a felsőbb hatalomhoz fordulhat és ebben a kapcsolatban elégítheti ki szükségletei jó részét. E jelenséget transzcendens kompenzációnak nevezzük. Ez a transzcendens kapcsolat képes a töredékes vagy teljesen hiányzó nevelői jelenlét negatív mentális hatásainak ellensúlyozására.
Egy lakota indián nő, akinek szülei drogfüggőséggel küzdöttek, elmondta, a nagyanyja mindenben támogatta, aki azonban 14 éves korában meghalt. Mivel hitvilága szerint minden élőlény rokonunk, amikor spirituális kapcsolódásra vágyott, felmászott a házuk előtt álló hatalmas tölgyfára. „Az a fa nevelt fel engem” – vélekedett a nő. Vagyis számára ez a növény közvetítette a spirituális nevelést, s jelentette annak forrását. (George Vaillant, harvardi pszichiáter az anyai kötődést a könyörületesség és az együttérzés fejlődési alapkövének tartja, s úgy véli, „a könyörületesség gyakorlása vezet el a transzcendenciához”.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése