Olyan érzésem volt pont, mint amikor a nagyi 90. szülinapi ünnepségén voltunk.
A gyülekezete szervezte neki, még szeretetvendégség (értsd: egy kis uzsonna) is volt, tortával. A gyülekezeti tagok kitettek magukért. Szép kis beszédek voltak, megemlékezések arról, hogy a nagyi milyen csodálatos példamutató életet élt, mennyi embernek segített, milyen sokszor vigyázott gyerekekre, vasalt, segített rendszeresen a háztartásban, a gyülekezetben. Egyik ámulatból a másikba estünk. Ez egészen biztosan az az ember, akit én ismerek? Akinek gyerekként kifejezetten terhére voltunk? Aki menekült a családból, a háztartási munka végét pedig tényleg csak a legutolsó végszükség esetén fogta meg - nálunk legalábbis. Ezek szerint másutt nem így volt. Külön rákérdeztem a gyülekezeti nagycsaládosoknál: előfordult, de tényleg, hogy a nagyi náluk vasalt? Igen, minden héten legalább egyszer - hangzott hálától elérzékenyülő hangon. Hmm.
A gyülekezet ifjúsági zenekara belekezdett egy szép kis énekbe, melyben öreganyám életéért adtak hálát - emlékszem, ez volt az a pont, ahol a nagyi felkelt az asztalfőn neki osztott székről, és nemes egyszerűséggel (vagy ha pontosabban akarnák fogalmazni - meglehetősen tiszteletlenül) kijelentette: Na, ebből elég! És kiment a teremből. Emlékszem, ahogy a fiatalok arcáról lehervadt a mosoly, és mit volt mit tenni - abbahagyták a műsort, bár még érzékelhetően lett volna jópár perc a tarsolyukban.
Ma is valami hasonló történt, csak más szereposztással.
Apu életéért adtak hálát a barátai a Wesselényi utcai baptista templomban, ahol megemlékeztek arról a sok ajándékról, amit aputól vagy apun keresztül kaptak.
Hallhattuk egészen a fiatalkori apu ifis csoportjában megtért hajdani ifistől, a katolikus hitoktatótól, a baptistából szabadkeresztyénné vált jóbaráttól, a különféle gyülekezetek lelkészeitől, hogy apu milyen sokoldalú és áldott ember volt. Hogy micsoda szociális érzékenység volt benne. Hogy bármikor lehetett kérni - ő segített. Hogy a könyvtára javát elajándékozta. Hogy mindenütt jelen volt, nem lehetett szinte sehová elmenni, hogy az ember ne találkozzon vele. Hogy országos, sőt, nemzetközi kapcsolatai voltak befolyásos emberekkel. Hogy az igét hintette, amerre járt, fejből tudta a zsoltárokat meg az újszövetséget, hogy rengeteg nyelven beszélt, hogy szintetizáló elme volt, hogy mindenkit mindig bátorított. Hogy mindenki úgy érezhette: ő a legkedvesebb szellemi gyermeke. Hogy mindig toprongyosan járt. Hogy hatalmas próféta volt.
Egy darabig igyekeztem elengedni a bennem megjelenő kis gondolatokat. Mert azokban semmiféle kegyeletnek nem volt nyoma. Mert azok ilyenek voltak: aha, persze, mindenütt ott volt, csak ennek az az ára volt, hogy éppen egy helyen nem volt jelen - otthon, ahol a fő szolgálata lett volna. Aha, bőkezű és segítőkész volt, csak éppenséggel közben otthonról csak elvett, nemhogy családfenntartó nem volt, de még a gyerekek pénzecskéjét is elszedte. Aha, elajándékozta a drága és értékes könyveit - azokat, amelyek miatt folyamatosan adósságban úszott. Aha, olyan ágrólszakadt volt, mint egy hajléktalan - de az albérlete takarításakor kiderült, hogy mérhetetlenül sok ruhája volt, legalább ötször annyi, mint a férjemnek. Jó minőségű ruhák. Az igény, az nem volt meg benne.
Aztán egyszer csak kiállt egy fiatalember, és elkezdte mondani, hogy apu legnagyobb szívfájdalma az volt, hogy a családja széthullott, és hogy mennyire hűségesen szerette haláláig a feleségét. Egy darabig hallgattam. De már éreztem, hogy ez nem jófelé megy: ha abba nem hagyja ezt a vonalat, akkor én vagy lelécelek, vagy kimegyek, átveszem a mikrofont, és megmondom: Emberek, mit tudtok ti a családunkról? Mit tudjátok ti azt, hogy apunak mennyi lehetősége lett volna, hogy mennyit vártuk volna őt, hogy milyen megbocsátásra kész és szeretetteljes, sóvárgó gyerekszívek örültek volna neki... És hogy tulajdonképpen ő verte szét a családot? Jobban mondva ő viselte ki magát belőle? Mert a család ugyan szanaszét robbant, de azért nélküle valahogy ügyesen mégiscsak megpróbál összetartani. Mi közük ehhez? Semmi. Beszélgessenek róla, ha jólesik, vegyenek példát róla, ha jólesik, tanuljanak tőle, de ne akarják megtudni, mi volt emögött. Hogy azt a szeretetet, amit közöttük bőkezűen osztott - tőlünk vonta meg. Hogy a felesége nem hűtlenkedve megcsalta - ő hagyta cserben nemcsak a feleségét, de az egész családját is. Hogy sokszor úgy tűnt el, hogy senki nem tudta, merre jár. Ugyan. Ez egy hálaadó megemlékezés volt. Nem volt ilyennek helye. Inkább leléceltem, hazafelé kicsit füstölögtem az engem kísérő basszus kórustagomnak, aki olyan jó arc volt, hogy megtette, hogy kérésemre eljött velem, hogy ne egyedül menjek az oroszlánbarlangba.
És arra gondoltam: milyen jó, hogy az Isten csodálatosan fel tud használni nyomorult embereket, hibásakat, bűnösöket, olyanokat, akik nem képesek normális életet élni... Fricska ez, az Isten különleges és érthetetlen természetének a része. És ez a nap a hála napja volt. Hála az élete sokféle áldásáért.
És tudom, hogy igaz minden, amit mondtak. Na jó. Szinte minden. Tényleg olyan volt, olyan szétszórt, annyira energikus, annyira nyomulós, észosztó, önjelölt vátesz - de tessék, vannak, nem is kevesen, akiknek erre volt szükségük. Az is igaz, hogy tényleg volt egy csodálatos képessége arra, hogy gyorsan megkedveltesse magát, sőt, képes volt embereket egymással is viszonylag gyorsan megkedveltetni. És tényleg, valóban rengeteget imádkozott. Igen, közben persze játékfüggő is volt, elgyengült, de hát az vesse rá az első követ... ugye. Manapság.
Isten embere akart lenni, és szerintem az is volt.
Az ő esete segít nekem megérteni, miért volt régen kötelező a papi nőtlenség. Mert ha valaki ilyen vehemenciával veti bele magát ebbe, akkor viszont a családra nem marad már semmi. Sem idő, sem energia, sem szív, sem pénz. Azért mégis hálás vagyok, hogy nem a nőtlenséget választotta, hanem az én csodálatosan termékeny édesanyámat, mert különben nem lennének a testvéreim, akik az életem egyik legeslegnagyobb ajándékai a számomra. Igaz, a mérleg másik serpenyőjében édesanyám élete áldozata van, amit ő így is meghozott a gyermekeiért, tulajdonképpen erején felül. Hála Istennek, hogy most része van békében és nyugalomban is.
Voltak énekek is, olyan tipikus dicsőítősek - itt most egy szál gitárral, mikrofonnal, egy férfi énekhang és egy női vokál. A szokásos, kissé nyegle hangon, de biztos vagyok benne, hogy őszintén.
A picike, de nagy belmagasságú, takaros templomtér utolsó soraiban egy fiatal lány ült a technika mögött: kezelte a fényeket és a kamerákat igazgatta. Volt vagy hat. Felvételt készített - majd valamikor, valahol, valakik talán közzéteszik. Akkor majd meghallgatom azokat is, akiket most nem volt idegzetem.
Eljövet a kapuban két nő szólított le, balról az, aki meglehetősen tiszteletlen hangnemben írogatott nekem, jobbról pedig egy hölgy, aki elmondta ám, hogy ő ki, de nem emlékszem már rá, csak arra, hogy mondta, hogy apunak nagy szerepe volt abban, hogy ő megtért.
Menekülésszerű távozásom után egyre az a fura érzésem volt, hogy itt nekem nincs, nem is volt helyem. Engem csak meggyőzni akartak itt. De hát hogy tudna meggyőzni az, aki a szőnyegnek mindig csak a színét látja, engem, aki a szőnyeg visszáján nőttem fel, ahol a minta sem szép, a szőnyeg is durva, kemény, és még a szemetet is oda söpörték be...?
Ez a kettősség, ez volt bennem a készülődéskor is, ott is és azóta is: az egyik felem örül annak, hogy apu által áldások szálltak másokra, a másik felem pedig szenved attól, hogy szép élete lehetett volna, szép családi élete, ha megelégedett volna velünk.
És persze azt is tudom, hogy az a családi környezet, amiből ő származik, nem predestinálta békés, nyugodt, szeretetteli családi életre. De ez már egy másik történet.
Legyen neki béke és öröm odaát, nekünk pedig adassék meg, hogy szeretetteljes megbocsátásba burkoljuk mindazt, amit kell.
Ő mondta annak idején egyszer, amikor két teológushallgató is volt nálunk, emlékszem, és az egyik megkérdezte: hogy tud az Isten felhasználni olyan embereket, akiknek az életük egyik vagy másik területe nagyon gázos? És akkor azt mondta az én drága, akkor még számomra szinte istenített apám: Ilyenkor az Isten elfedi a hibás területeket, hogy az áldások tudjanak érvényesülni.
Jó nagy tenyere van az Istennek. El tudja fedni, tényleg. És főleg: segít megbocsátani.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése