Apu - L. papa

Az utolsó Bánk bán is lement ma.
Szeretem a művet, még akkor is, ha a rendezésben nem tetszik minden. De soha nem akarom elfelejteni, ahogy az első főpróbahét végén, a premier előtti utolsó próba után a rendező kiültetett minket a nézőtérre, és pár szóban elmondta, miket szeretett volna üzenni a rendezésével. Nekem egy mondata maradt meg, ami a szívembe fúródott, mint hegyes, éles kés: "...azt akartam elmondani, hogy amíg mi a saját fontosnak vélt harcainkat vívjuk, addig a porontyaink magukra maradnak. Szeretném, ha jobban vigyáznánk rájuk." Tudom, hogy már akkor is cipeltem magammal ezt a mondatot.

Azóta eltelt pár év, és ma megint eltemettük a darabot (így hívják, ha a szezonban már nem játsszuk többet). A végén lejöttem a színpadról, szépen átöltöztem, szívemben még csengett a beszélgetés a kollégával, aki nem tudta, miért megy a függöny elé Gertrúd kislánya egy kiskosárral, de most már tudja, mert elmondtam neki: ő a későbbi Szent Erzsébet, aki a szegényeknek kenyeret vitt, és amikor rosszallóan megkérdezték: mit visz a kosarában, ugye nem valami ételt azoknak a rongyosoknak, azt felelte: rózsát. És láss csodát, a kenyér rózsává változott.  A lényeg persze nem az, hogy ez a csoda megtörtént-e. A lényeg, hogy a Bánk által meggyilkolt Gertrúd szegény árva kislánya, akit nyilván szintén még gyerekfejjel adtak férjhez, egyfolytában jót akart cselekedni, mintha vezekelni akart volna az anyja és még ki tudja, ki mindenki vétkeiért. Nagyon szeretem azt a gesztust, hogy az est karnagya szeretettel beemeli a végén a zenekari árokba. Valahogy olyan, mintha békességet és biztonságot nyerne a kis árva.

Mondom, mentem az öltözőbe, átöltöztem, elpakoltam, elindultam hazafelé, amikor láttam, hogy Gergő hívott nemrég. Visszahívtam hát gyorsan, mert ilyenkor az szokott lenni, hogy hozzak még valamit hazafelé menet. De nem. Most csak annyit akart mondani, hogy készüljek lélekben, mert apu jön. Jólesett, hogy szólt, mert erre tényleg mindig rá kell készülnöm. 

Nem ért váratlanul, hogy nem ért ide a megígért időben. Csodálkoztam volna. Elhatároztam, hogy mindenféle finomat sütök, hogy jusson elég neki is meg a gyerekeknek is. Hát így is lett. Mire ideért, már készen volt a kakaós-diós kevert süti, a pizza és a zöldségkrémes tojásleves is. A kenyér pedig már szépen kelt a fehér tálban. Sőt, már az esti filmnézésre is elkezdtünk készülődni. Figyelembe véve, hogy október vége van, a Coco című filmre esett a választás, amit már láttunk persze párszor. Ebben ez a jó. Hogy tudjuk, mi lesz, és mégis izgulunk, mégis megkönnyebbülünk. És meghatódunk, természetesen.

A projektorunk sajnos csődöt mondott, de szerencsére kaptunk egyet kölcsön. (Ilyenkor újra meg újra a szívembe cseng az ősi példabeszédekbeli mondás: jobb a közel való szomszéd a messze való testvérnél. Hát még ha unokatestvér és barát is az illető!) 

Most már tudom: aput úgy kell várni, hogy sehogy. Szépen élem a magam életét, megtervezem, mit fogok csinálni, és a legnagyobb lelki nyugalommal csinálom.

Kivételesen kevesebb, mint három órát késett csak. Megjött, és felkészülten vártam, már ami a lelkieket illeti. Éppen kotyvasztottam valamit, amit egy pillanatra sem lehetett otthagyni, úgyhogy barátságosan megkínáltam ülőhellyel, és beszédbe elegyedtünk. 

Lassacskán hazaszivárgott a család, lassacskán megterítettünk vacsorához, lassacskán majdnem mindenki megjelent az étkezőasztalnál, még a beteg Erzsi is. Boldi még nem ért haza. Mindent feltálaltunk, és nekiláttunk a vacsorának. Finom volt, jólesett. Utána átbaktattam a papához, mert most nála tároljuk a befőtteket és lekvárokat, és csomagoltam belőle apunak pár üveggel. Aztán aput áttessékeltem papához beszélgetésre, majd biztosítottam afelől, hogy szívesen hazaviszem úgy negyed óra múlva. 

Ezalatt a negyed óra alatt a család nekiállt az esti filmre felkészülni. A projektor beállítása mindig izgalmas kihívás, de nem fog ki a család férfitagjain! Mire felállt a rendszer, lassan elérkezett az indulás ideje. Hezitáltam egy kicsit: ne bízzam-e mégis inkább Gergőre apu fuvarozását, hiszen ő amúgy sem szereti ezeket a kissé csöpögős filmeket, aztán megbeszéltem magammal (is): mégiscsak az én apám.  

Az autóban beszélgettünk. Nem könnyű ez. De sikerült. Persze az én naiv apámat sokmindenbe be lehet rángatni, most éppen csodálatos gyógyhatású illóolajokat árul - így aztán egészséges, mint a makk. Vagy csak majdnem annyira.

És eszembe jutott, mennyire kiborultam, amikor az egyik alkalommal annyira erős volt a testszaga, hogy átöltöztettem. És kiültettem a teraszra. Ott beszélgettünk.
Érzékeny orrom van, tudom, szerintem kutyának is jó lennék. Akkor és ott borzasztóan kikeltem magamból. Mert már előtte annyiszor kértem szépen. És tessék, most meg eljött, szép tiszta ruhában, tisztára mosakodva, testszagmentesen, sőt, illóolajokat kínálgatva, sőt, illatosan. És eszembe jutott, hogy ez az emberke mennyi kedves emlékemhez kapcsolódik. Társasjátékozások, éneklések, otthoni házimuzsikálás, bolondozás, esti séta - ott énekeltük az "Ó, terjeszd ki" meglehetősen nehéz dallamát a meglehetősen nehézkes szövegével. Az esti, zongora melletti közös énekelgetések. A kirándulások. És az, hogy a szolmizálás alapjait a Kodály Ötfokú minden esti énekelgetésével szépen lassan belénk csepegtette. És a rengeteg improvizált mese. Mindenféle hősei voltak ezeknek a meséknek, az egyik Penészes Kenyér volt, aki Cérna Peti tarisznyájában utazott, de hogy miket csinált - ki emlékszik már erre?
És eszembe jutott, hogy ez az ember, aki annyi borzasztó fájdalmat is okozott, olyan sokszor magunkra hagyott, pont ugyanaz az ember, aki most itt ül az én emlékeim szanaszét repkedő tollpihéi között, és ki tudja, meddig üldögélhet még egyáltalán. És elfogott valami megmagyarázhatatlan érzés, majdnem rosszul lettem tőle, de éreztem,  hogy erre csak egy gyógymód van. Megkérdeztem, tervez-e a mama sírjához menni. Először nem is értette, mire gondolok. Hiszen nálunk soha, de soha nem volt ilyen hagyomány. Aztán megállapodtunk abban, hogy megpróbálunk keresni egy időpontot, és elmegyünk együtt a mama sírjához. Az ő édesanyjának, a Pesti Nagyinak a sírjához. Nem is emlékszem, hogy a temetése óta jártam volna erre, nem is lényeges. Nem tartom fontosnak, hogy sírokat látogassunk, mert azt vallom, hogy a virágokat életünkben kell odaadni az embereknek. És ezt most is így gondolom. De valamiért szeretném, hogy együtt menjünk el. Nem a virág miatt. Az emlék miatt. Hogy volt egyszer egy Pesti Nagyi. Volt egyszer egy nagymama, ki elég hóbortos volt, járta a világot. Aki nemigen törődött velünk, mégis az öreganyánk volt. Egy kislány volt valamikor réges-régen, egy széthullófélben lévő világba született egy vonaton, egy széthullófélben lévő családba - csoda, hogy egész életében mozgott a talaj a lába alatt? Jaj de sok rossz döntést hozott! És mégis, amikor valami műtét miatt a műtőasztalon feküdt, és kiderült: gyereket vár, és az orvos az abortuszt javasolta neki, ő mégis az élet mellett döntött. Ezért születhetett meg apám, ez a szegény kis öregember, akkor meg még csak szegény kis rémült babácska, aki születésével áldást hozott a családba, hiszen öreganyámnak annyi teje lett, hogy a hentes kislányának is jutott belőle, így aztán mindig jutott hús az asztalra, de még pénz is volt bőven, bebútorozták belőle az egész lakást. És öreganyám kilencvenedik születésnapján még ott lehetett Boldi, sőt, halála előtt még Erzsivel is találkozott, aki pindurka volt, alig üldögélős cuki baba, és az ő nevét viseli. És bár öreganyám nem volt egy szent asszony, sok jót is tett életében. És megadta apámnak az élet lehetőségét, ezzel utat nyitva a családfa legvastagabb ágának. Öreganyámat már nem tudom meglátogatni, bár megnyugtat, hogy megtettem, amikor csak tehettem, de a sírjához apámmal kilátogatva talán tudok még gyűjteni egy kis meghittséget, egy kis lelki békét.

A GPS segített kicsit a fuvarban.  Apu próbált viccelődni, hogy most ő a gps, és csipogott, pip-pip-pip, és nevetett azzal a kínos nevetésével, amitől rendkívül kényelmetlenül szoktam érezni magamat. De most valahogy nem. Hiába, hogy most tisztább volt, mint bármikor, egyszerűen megéreztem rajta valamit, amit már eddig is éreztem, de most valahogy szívbemarkolóan és arculvágósan - hogy megöregedett. Egy kis öregemberke, aki a maga szánalmas módján mégiscsak kapcsolódni próbál. Nem tehet róla szegény, hogy ennyire futja.

Az albérletébe érve a jól ismert rendetlenség és kosz fogadott, és meglepett, hogy nem lepődtem meg rajta, sőt, még csak ideges sem lettem. Tudomásul vettem, hogy itt ez van. Sehol egy talpalatnyi szabad vagy tiszta hely. És nem zavart. Csak néztem, azzal a szemmel: de sok munka lenne itt. Amikor a kamrába véletlenül benyitva megláttam, hogy mellkasig ér a lom, szinte nevettem. Valahogy olyan megnyugtató volt - hogy ez nem nálunk van. És eszembe jutott öreganyám, akinek az előszobájának a fele le volt függönyözve, és a függöny mögött plafonig volt rakva a sok doboz - valószínűleg ugyanilyen értékes kincsekkel teli. A fürdőszobába muszáj volt bemennem - és a nehéz szag sem tudott kihozni a sodromból. El is csodálkoztam magamon.

Hozott még a sötét esti kertből nagy igyekezettel valami birsalmát - úgy döntöttem, elfogadom, miért ne fogadnám el, hadd adjon, ha ez jólesik neki. Aztán gyorsan elbúcsúztam. Hazafelé jövet olyan nehéz lett a szívem, ki akart gördülni a helyéről.

Itthon már a film végénél járt a család, ott, ahol a főhős kisfiú, Miguel ükapjáról kiderül, hogy nem is az, akinek hitte, hanem egy másik ember, sőt, még egy csomó egyéb szál is kigubancolódik. Ott, a holtak birodalmában helyére kerül, ami az életben nem tudott. Megbánás, fájdalom és megbocsátás utáni nehéz megkönnyebbülés. Az ükapa, akinek az emlékét tűzzel-vassal irtani próbálta a család, visszakerül a családba. És Miguel, aki a film elején szíve mélyéről kesereg azon, hogy a családja mennyire nem támogatja, a sok próbatétel és kemény tapasztalat után maga mondja ki: a legfontosabb a család. És miután ezt megérti, és a szíve mélyéről elhiszi, megnyeri - mintegy mellékesen - a családja teljes támogatását is.

"Remember me" - emlékezz rám! - parancsolja szelíden könyörögve a dal, és ma valahogy olyan elemi erővel fúródott a szívembe, hogy beszélni sem tudtam sokáig, pedig a szavak itt voltak, de a könnyek elmosták. A gyerekeim eleinte ijedten nézték, Gergő pedig szorosan átölelt.

Azt hiszem, ez az a nap, amikor teljes szívemből meg tudtam bocsátani, vagy legalábbis el tudtam kezdeni az elengedést. Most erősebben érzem azt, ami összeköt, mint bármit, ami elválaszt. 

Hálás vagyok a mai napért.