Kölnből haza

Itt ülünk a Bázelba tartó ICE járaton, méghozzá az első osztályon. Pedig nem is akartunk Bázelba utazni, sem vonatozni. Pláne nem az első osztályon.

De a jegyünk, amit a Lufthansa biztosított számunkra, olyan helyre szólt, ami először is kisgyermekes fülke, ráadásul a már ott üldögélő kis család extra pénzért befoglalta a fennmaradó két helyet. A fiatal (és alig érthetően pösze) apuka kissé idegesen jött velünk a kalauzt keresni. A kalauz pedig betessékelt minket ide, az első osztályra. (Épp az imént ment el mellettünk egy kávét kínálgató vasutas pincér. Nohát, hogy mik vannak itt az első osztályon!)

Hogy a Lufthansa miért foglalkozik vonatjegyekkel? Csak azért, hogy eljutasson minket Kölnből Frankfurtba. Mert a repülőjáratot, amivel este indulnunk kellett volna, eleinte csak tologatták (mármint időben, szóval egyre nagyobb késéseket feltüntetve - bár míg ezt írom, elképzeltem egy repülőt, amit be kell tolni felszállás előtt...), aztán egyszer csak jött az üzenet: törölték a járatot, bocsi.

A kapu előtt üldögélő utazó közönség egy része hirtelen felpattant, a többiek őrült módon nyomogatni kezdték a telefont. Mi a második csoportba tartoztunk. Mert a Lufthansa rendelkezik egy Elvira nevű mesterséges intelligenciájú ügyfélszolgálati asszisztenssel, aki elkezdett nekünk különböző megoldásokat felkínálni. Néztük, néztük, ide kattintva, oda kattintva. Ajánlgatott nekünk repülőt Budapest felé, de csak Münchenből, ahonnan az eredeti átszállás is lett volna. Sőt, villámgyorsan be is foglalt nekünk egyet. Ami nagyon megható igyekezet volt részéről, csak éppen München picit messzebb van Kölntől. Mikor ezen elkezdtünk vele akadékoskodni, gyorsan felajánlott nekünk egy vonatjegyet Münchenbe. Röpke nyolc és fél óra utazással. Elindultunk, hogy megnézzük ennek a realitását. Legfeljebb alszunk egyet a vonaton.Míg a vasútállomásra loholtunk, láttuk, hogy a Lufthansa ügyintézőjénél feltorlódott a sor. Gergő nálam sokkal jobb megfigyelő, rögtön megállapította, hogy ezek mind a mi utastársaink lennének. Beálljunk a sorba? Ne álljunk? Első lendülettel úgy határoztunk: megnézzük a lehetőségeinket - és bemegyünk a főpályaudvarra. Aztán az S-bahn járatán alaposan szemügyre véve a Lufthansa ajánlatát kiderült, hogy bizony az éjszaka során többször is át kell szállni. Na, azt már nem! A következő állomáson leszálltunk a kölni HÉV-ről, felszálltunk az ellenirányú járatra. Inkább visszamegyünk mi is a Lufthansa természetes intelligenciával rendelkező ügyintézőihez, hátha emberségesebb megoldást találnak nekünk. A hangulatunk emeléséhez hozzájárult, hogy ezen a visszaúton már jött a kalauz, és eleinte erősen ragaszkodott ahhoz, hogy nekünk fel kéne mutatnunk valamiféle érvényes jegyet. Meglehetősen kétkedve fogadta zavarosnak ható mesénket a törölt repülőjárat és a német vasúti társaság közötti homályos összefüggésről, de miután kitartóan ragaszkodtunk az igazunkhoz és elég kitartóan magyaráztuk, hát elhitte és továbbment. A dolog pikantériáját némileg fokozza, hogy egyébként akartunk jegyet venni, de a jegyautomata megmakacsolta magát, és csak azért sem adott. De ezzel az apró részlettel már nem terheltük a hitetlenkedő mosollyal távozó kallert, inkább bújtuk tovább a netet, valami elfogadható megoldást keresve. 

A reptérre visszafelé Gergő lemondóan megpedzette, hogy úgysem lesznek már ott az ügyintézők. Biztattam, hogy dehogynem, hosszú volt a sor. Végül mindkettőnknek igaza lett. Épp akkor álltak fel a székből, amikor a vonattól odaértünk. Sajnos már kikapcsolták aznapra a számítógépeket, de menjünk velük előre, ott a nonstop szolgálatnál elintézik nekünk. Mármint ők. És tényleg. 

Angyali türelemmel foglaltak ide-oda. De nem volt gond, mert szerencsére még nem foglaltuk be a csetasszisztens által ajánlott jegyeket. Így történt, hogy végül München helyett csak Frankfurtig kellett vonatoznunk. Ez kevesebb mint egy óra. Viszont így ráértünk reggel indulni. Hogy ne kelljen a reptéren a padokon éjszakázni, kaptunk a légitársaságtól egy szobát a reptéri hotelben. Reggelivel. 

- Te, nem kéne valamit vacsorára is? - kérdezte az egyik a másikat.

- Tényleg! - csapott a homlokára, és adott nekünk fejenként egy voucher-t, hogy 15 euró értékben vásároljunk magunknak ételt a reptéren bárhol. Nagyon meghatott a gondoskodás, olyannyira, hogy még az sem lombozott le, mikor az első két helyen sajnálkozva visszautasítottak minket. A Mekiben viszont szó nélkül elfogadták a kuponunkat, kicsit szabadkozva, hogy visszaadni nem áll módjukban.

Még tettünk pár kört, míg a szálloda bejáratát megtaláltuk, de ezt az akadályt is sikerült leküzdeni. 

Egyszersmind kipipálhatom a titkos vágyaim közül a reptéri hotelben való alvást. Kicsit kemény ágy és párna, de kit érdekel? Boldogok voltunk, hogy alhatunk végre. 

(A welcome-drinkkel nem éltünk, hiába kínálták.)

Ráadásul bőséges reggelivel leptek meg másnap, minden volt, mi szem-szájnak ingere. 

Mi kell még?

A frankfurti reptéren viszonylag simán ment a csomagfeladás, bár egy enyhe izgalmi szintről gondoskodott, hogy az automata csomagfelvétel során úgy állt le a gép, hogy Gergő bőröndjét már elvitte, de nyugtát nem adott cserébe. No, ez is megoldódott. Meg a biztonsági beléptetésen is elfogadták, hogy a táskájában lapuló gyanús formájú tárgy - két hangszer szétszerelve. (Majd ezt is megírom talán, hiszen ez volt az apropója az egész utunknak, a régizenéhez szükséges hangszerek karbantartása. Enélkül ugyan nem utaztunk volna el ilyen messze, ennyi pénzért.)

Már a budapesti járatra várunk a kiírt kapu előtt. Nagyon remélem, hogy időben indul és meg is érkezik. Igaz, Gergő még telefonon odaszólt a rendelőbe, hogy sajnos órákat fog késni, valamint kénytelen online intézni a szakszervezeti dolgait, de tulajdonképpen sokmindent rugalmasan meg lehet oldani.

(Na, az unalom megakadályozása végett egy kilométerrel odébb tették a budapesti járat kapuját. Sebaj. Ideloholtunk. Még nincs vége a történetnek: egyelőre ez a járat is késik. De legalább itt vannak az utaskísérők, és folyamatosan tájékoztatnak a fejleményekről. Csak a rend kedvéért: közel másfél órát késett a repülő. De legalább hazahozott!)

Összességében a tanulság: a mesterséges intelligenciánál még mindig okosabb az emberi, természeteset hívni segítségül, ha komoly bajban van az ember. Ahogy Bear Grylls is tanítja: ha a túlélés a cél, embereket kell keresni!

Valamint a Magyar Népmesékből a Pelikánmadár meséjének bölcsessége: többet ér egy kérdés száz keresésnél!

Sajátos felfogásban a kölni dóm. Figyelmes szemlélő megtalálja a két jellegzetes tornyát a kép bal oldalán. Előtérben a kölni operaház felújítás alatt álló épülete. Egész otthon éreztem magam...

Csatornafedő Köln belvárosában.

A Szent András templom - egyike a rengeteg lerombolt majd újjáépítetteknek.

Még egy kölni dóm, majdnem ugyanannyira előnytelen szögből.

A kölni dóm egyik kapuja 

Az operaház főbejárata - ha jól gondolom.

A legrégibb templom - itt még a keresztyénség előtt egy Ízisz oltár is állt. Ez a mozaik a kripta padlóján lévő Sámson-sorozat része.

A román kori művészet emberléptékű Jézusa és Máriája - valahogy most nagyon érzem a mater dolorosát.

Ugyanitt, a kupola alatt üldögélve.

Hogy el ne felejtsük: foci EB van!

A kölni dóm kapu-rejtvényeinek egyike.

Belülről egy üvegablak. 

Amúgy Kölnből Minden irányba megy vonat!

Tényleg kaptunk szobát.

Ilyen bónnal fizettük a vacsorát.

Reggeli a reptéri hotelben.

Hihetetlen, vonattal repülök...

...az első osztályon, de itt nem látszik...

A frankfurti repülőtéren nosztalgiával gondolok azokra a régi, több párhuzamos osztályú általános iskolákra, ahol külön volt zenei tagozatnak Z osztály...