Apu búcsúztatója előtt nagyon ideges voltam: nem tudtam, kik jönnek, milyen szándékkal jönnek, kell-e védekezésre felkészülni.
A barátnőm születésnapi ünnepségéről érkeztem. Megfogott a nagycsaládi összetartás, amit mindig is irigyeltem tőlük: minden nagyszülő, nagynéni és nagybácsi, unokatestvérek és testvérek, de még az oldalági rokonság is erősen összetart, nemcsak számon tartják egymást, de folyamatosan jelen vannak segítő szándékkal és tettekkel egymás életében.
Hihetetlen mag-energiát érzek náluk, miközben ez mégsem teljesen exkluzív: kiterjedt baráti kört gyűjtöttek össze, az azonos értékrend alapján.
Egy gyönyörű mesét mondott az egyik népzenész és pszichoterapeuta barátjuk egy százévente egyszer nyíló rózsáról, a szeretetteljes baráti kapcsolatok, a spontaneitás és az erőfeszítések közötti kényes egyensúlyról, persze, sírtam.
Egy tál meleg gulyáslevessel eltelve indultam a templom felé. Hazaugrottam a fekete ruhámért - szülinapi örömünnepre mégsem akartam gyászban érkezni. Útközben felvettem a virágcsokrot - szép kis piros-fehér rózsák és egy fürt sárga virág.
Kettőkor beénekelt a kórus, gyorsan átvettük a két kis darabot, aztán helyszíni próba a templomban: ki hova áll, meg a hangzást is kipróbáltuk.
Jól szólt a templomban a kórus hangja. Igaz, így a próba miatt kicsit kevesebb hangzott el a megbeszélt háttérzenéből, de jó volt így is. A maradékot a végén játszotta le a kántor, felvételről.
A búcsúztató istentisztelet előtt még odajött hozzám jó pár ember, köszöntöttek, elmondták, kik és honnan ismerik aput - ez folytatódott a szertartás után. Alig tudtuk elkezdeni.
De elkezdődött, számomra megszokott és meghitt református módon.
Nem tettem ki fotót. Hadd őrizze mindenki azt a képet, ami számára a legkedvesebb, életteli, gazdagító. Mécsesek égtek az úrasztalán és előtte is.
90. zsoltár, a református krédó: "Tebenned bíztunk eleitől fogva... te Voltál és te Vagy, erős Isten, és te megmaradsz minden időkben."
Erőteljesen szálltak fel a zsoltár hangjai - jó ötlet volt kitenni a fénymásolt lapokon.
Elhangzott a lelkész szájából az életút.
"SZABÓ LEVENTE GÁBOR
(Újpest, 1947. december 03 – Budapest, 2023. december 08)
Szabó Levente Gáborra emlékezünk, aki 1947. december 3-án született Újpesten, D. Szabó Mihály rádióműszerész és Zsinkó Erzsébet ápolónő második fiaként. Apjának első házasságából hozott fia, Károly után így lett Barnabást követve a legkisebb fiú. A gyerekek sorát Zsuzsa húga zárta.
Édesapja igyekezett mindent megadni népes családjának: jól menő rádióüzletének jövedelme elegendő volt a család eltartásához. Ezen felül sokat kirándultak, és oszlopos tagjai voltak az Újpest-Belsővárosi gyülekezetnek. Olyannyira, hogy az egyházfi teendőit is ellátták, és a parókia alagsorában kaptak szolgálati lakást. Így történhetett, hogy a cseperedő Levente bejáratos lett Gyökössy Bandi bácsiékhoz, ahol élénk szellemét pallérozhatta a bölcs lelkipásztorral való beszélgetések és a hatalmas könyvtár böngészése közben.
A mindig kitűnő tanuló Levente érettségi után a református teológiára került, itt készült a lelkészi pályára.
Első szolgálati helye 1972-ben a Budai Református Egyházközség volt, ahonnan Kocsérra, majd Mezőfalvára, végül pedig Pákozdra került.
Eközben családot alapított: feleségül vette Czuczai Juliannát, akivel nyolc gyermekük született.
Leventét értékes nyelvtudása alkalmassá tette külföldi testvérkapcsolatok építésére. Így hívott különböző holland, német és svájci embereket és csoportokat Pákozdra is. Voltak köztük zenészek, teológusok, szociális munkások – többségüket a segítségnyújtás szándéka vezette.
Leventének egy sor kiemelkedő képessége volt: nagyszerű nyelvérzékkel, muzikalitással, életvidámsággal, sajátos humorral és nagylelkűséggel áldotta meg az ég. Ezekből is örököltek gyermekei: többen zenészek is lettek.
Emellett végtelenül naiv és szórakozott ember volt, bőkezűen bánt a rábízott javakkal.
Az 1996-os válásuk után egyedül élt, de mindig volt társasága: különböző egyházak gyülekezeti alkalmain iratterjesztéssel és lelkigondozással foglalkozott. Imacsoportokat vezetett, emellett idegen nyelvű könyvek fordításában és lektorálásában vett részt.
Egész életében az Úrral való kapcsolatot kereste, neki akart szolgálni.
2023. december 8-án, 76 éves korában, pár nappal a születésnapja után ért véget földi pályája – mikor teste végleg megpihent és lelke csendben, békében hazatért a mennyei hazába. Utolsó földi útjára január 5-én, a Pákozdi temetőben került sor.
Most összegyűltünk, hogy rá emlékezzünk – az édesapára, nagypapára, dédpapára, rokonra, barátra, mentorra, lelki vezetőre, kedves ismerősre. Hálát adunk Istennek az életéért, és kérjük a Vigasztalás Urát, legyen a hozzátartozókkal a gyászban, és segítsen megőrizni szívükben az emlékét."
Utána végül csak két ember érkezett meg a négyből, akik beszéltek volna: Mónus Barnabás az Agapé gyülekezetből és Ravasz Ákos, akit a Hold utcai gyülekezetből ismerek.
Mónus Barnabás:
"Emlékezés Szabó Levente Gáborra
Istennek legyen hála Szabó Levente Gábor életéért, szolgálatáért. Nagyon sokat tanultam tőle. A leghangsúlyosabbak ezek közül a naponkénti bűnbánat, úrvacsora vétel, hangos ige megvallás, a minőségi imaidő és az istenfélelem gyakorlása volt. Leventének példamutató volt az imaélete. Éleslátással mindig nevén nevezte a dolgokat. Fontosnak tartotta az igeolvasási és az imaidő egyensúlyát. Azok helyzetét, akik a napi imaidőt megspórolják az egyéb dolgaik javára szomorúan úgy jellemezte, hogy imátlanság, időtlenség, idétlenség. Tiszta szívből imádta Istent. Sokszor mondta, hogy csak annyira tudod szeretni Jézust, amennyire gyűlölöd a bűnt.
Szabó Levente Gábor egy igazi hazafi volt, aki Magyarországon és egész Európában otthon érezte magát. Cselekvő felelősséget vállalt az egész kontinens szellemi életéért. Sok nemzetközi kapcsolata volt és résztvett más kontinensek szellemi küzdelmeiben is. Levente nyelvzseni volt, aki naponta 7-8 nyelven olvasott. Sokan mondták róla, hogy egy 2 lábon járó élő Biblia és lexikon. Élete utolsó munkája volt Leskó Csillával egy új 5 kötetes újszövetségi fordítás, amiből 3 kötet már meg is jelent. Rajongott a magyar nyelvért. Anyai ágon Arany János örökségeként magas szinten művelte a nyelvünket. Ahogy Petőfi úgy Levente is író és szellemi értelemben harcos ember volt. Benke Zsolt volt a legközelebbi szellemi harcos társa, akivel most már együtt van az Úrnál.
Nemegyszer beszéltünk könyv témákról, amelyek megírására sokat búzdított. Isten kegyelméből és a Szent Szellem inspirációjára be is fogom teljesíteni a neki tett igéreteimet. Levente bárhol is volt, mindig bátorította az embereket. Többször is hallottam személyesen tőle, amikor egy fáradt eladó hölgyet úgy vidított fel, hogy egy mosolyt kért tőle, és azt mondta neki, hogy legyen büszke arra, hogy nő és hogy magyar. Ilyenkor mindig megemlítette, hogy 6 tehetséges lány büszke édesapja.
Levente életküldetése a szolgálat volt, amit olyan elkötelezettséggel végzett, hogy sokszor háttérbe szorította a saját érdekeit is. Rendkívüli hűséggel szerette a családját a távollétükben is. A kórházi ágyán az utolsó beszélgetésünkkor is a gyermekeit emlegette, akikért az uuokákig felsorolva naponta egyenként imádkozott. Csodálatos örökséget hagyott maga után és egy űrt is, amit csak közösen tölthetünk be. Legyen áldott az emléke! Vigasztaljon mindannyiunkat, hogy odaát ismét találkozunk vele és örök örömben lesz részünk. Ámen."
......
(Ez Ravasz Ákos megemlékezésének a helye, meg az általa felolvasott Békefy Lajosé. Amint megkapom, beteszem.)
Lettek volna még ketten, egyikük időben jelezte, hogy nem fog odaérni, a másik csak szimplán elkésett.
Valahogy annyira jelen volt az apura teljesen jellemző nyugtalanság is az egész gyülekezeten: a beszédek és szinte az egész szertartás alatt hangosan nyílt és csapódott a templom nehéz ajtaja. És nyugi: nem szellemek csapkodták. Jöttek az elkésők. Ezen felül szinte folyamatos volt a susmus. Én ezt úgy fogtam fel, hogy ezek apu emberei, az ő lelkialkatához illőek. Persze voltak, akik fegyelmezetten és megrendülten voltak jelen végig.
A helyi lelkész Jób könyvéből a közismert és szeretett csúcspontról beszélt: "Mert tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára megáll a porom fölött. És miután ez a bőröm lefoszlik, testemben látom meg Istent." (Jób 19, 25)
A prédikáció előtt és után énekelt a Zöldalma Kórus. Számomra nagyon vigasztaló volt, ahogy mellettem álltak, kicsit a család helyett. Egyáltalán nem éreztem magányosnak magamat. Biztosan sokat számított, hogy Gergő és Boldi is énekelt.
Megkértem azokat, akik felszólaltak, hogy küldjék át, amit mondani fognak, lehetőleg 3-5 percben. Mónus Barna megtette, Ravasz Ákos körülményes magyarázatot adott, hogy miért nem teszi, aztán a szertartás előtt elmondta, hogy inkább nem is a saját beszédét mondaná el, hanem Dr. Békefy Lajos emlékezését olvasná fel inkább. Aztán, amikor sorra került, mégiscsak felolvasta a sajátját is, legalábbis az elejét, majd Békefy Lajosét, időnként közbeszúrva pár gondolatot - olyan apus volt ez is. Békefy professzor megemlékezésének központi gondolata a Szentlélek munkálkodása volt. Így aztán különösen is jól vette ki magát, hogy a kórus azt énekelte: "Szentlélek Isten, jöjj szívünkbe". Valahogy annyira természetesen jött, és örültem, hogy bár ez egyáltalán nem tipikus temetési ének, ezt választottam. Pont azért, mert egyrészt jellemzőnek éreztem apuval kapcsolatban: hívja, várja a Szentlélek munkálkodását, másrészt pedig úgy közelíti meg a Szentlélek-tematikát, ahogy nekem nagyon komfortos: erőszakmentesen, szabadon, mégis egy négyszólamú amatőr kórus hangján is hitelesen. Valahol az ész és a szív közötti harmóniában. Biztonságban.
A prédikáció után a sokak által a Titanic filmből ismert Hadd menjek, Istenem dalt énekeltük, három versszakkal, plusz eggyel, amit szöveg nélkül zümmögtünk. Ebben a búcsú mellett felidéztem magamban, hogy gyerekkorunkban apu mindig elzümmigcsélte az "Itt az este, rám borul árnya" kánont.
Az Úri ima után ismét felzengett az egybegyűltek hangja: "Maradj velem, mert mindjárt este van..."
Az úrasztala előtt egy kis asztal állt, fehér terítőn kis kerek tálca, a kis kerek tálcán kerek fonott kosárka. Jelzésül beletettem a mi kavicsainkat. Mivel azonban nem láttam benne másokét, a záróének után kipenderültem a templom közepére, és mindenkinek szeretettel felajánlottam, hogy oda teheti a kavicskát, ha hozott. Viszont mivel ezzel mindenki számára világossá vált, hogy én vagyok a Levente Lánya, így már nem maradt lehetőségem a lelkészhez menni, kezet fogni vele. Ellenben hosszú sor alakult ki előttem egy pillanat alatt, és ez a sor egy órán keresztül türelmesen várakozott.
A sorban állók mind elmondták, honnan ismerik aput (esetleg engem, milyen kicsi korom óta), ecsetelték a sok áldást, ami apun keresztül érkezett az életükbe.
Nekem már az is meggyőző volt, hogy volt, aki Debrecenből és még ki tudja, honnan elutazott ezért. Volt, aki több évtizede ismeri őt. Volt, aki csak annyit mondott: pontosan tudja, mit érzek, mert éppen egy éve vesztette el az édesapját. Rájuk hagytam.
Aki sírt, hogy apu pótolhatatlan űrt hagyott az életében, azt megölelgettem. Újat senkitől nem hallottam. Nagyjából a következők hangoztak el: apu volt számára a vigasztaló, a bátorító, atyai jóbarát, mentor, hadvezér (az imaharcos csapatnak, nyilván), az életöröm forrása. Példakép, próféta.
Érdekes volt ezt nem idézőjelben, hanem őszinte hittel hallani.
Néhányan az üzlettárs elvesztését is sajnálták. Tiszta tekinteteket láttam, igazi gyászt.
Volt, aki nem is jött oda, de futólag láttam, például Csilli sógornőjét, Csillát és a pákozdi Tar Barnáék Éva nevű lányát.
Nem volt érkezésem mindent észlelni. Amit felfogtam, azok túlnyomórészt kedves, barátságos, megható gesztusok voltak. Meg a zsezsgés. De az apuban is megvolt, úgyhogy nem zavart.
Többen jelezték, hogy nem tudnak sajnos jönni, vagy azért, mert közbejött valami program, vagy pedig azért, mert lebetegedtek. De így is voltunk több mint százan.
Megkönnyebbülés és hála volt utána a szívemben.
Jó volt látni, hogy milyen sokan vették komolyan ezt a szokatlan kérést és hozták a kavicsokat, néhányan az írásukat.
Számomra külön kedves volt, hogy régi kedves ismerőssel is találkoztam, Kováts Gyurival, aki feleségével együtt gyermekkorban a szerető család esszenciáját jelenítette meg számomra: náluk mindig nagyon erősen éreztem, hogy szeretettel ragaszkodnak egymáshoz, és jó volt ezt a légkört magamba szívni, megpihenni és megfürödni benne.
Gergőmnek persze ez a stílus nagyon méz-máz, de megértem, neki más az útja.
Többen is szeretnék felvenni velem a kapcsolatot. Megszaporodtak a fb-os ismerősnek jelöléseim. De ezzel számoltam, és remélem, hogy tudom tartani a biztonságos távolságot. Remélem, irántatok nem kezdtek el érdeklődni...
Külön érdekes volt, hogy a helyi lelkész és gondnok is megvárta az egész búcsúzkodás és részvétnyilvánítás végét. Mindketten személyesen is ismerték aput (ki nem?), sőt, a lelkész töredelmesen bevallotta, hogy ő sem volt elég jó apja a gyerekeinek (6 van nekik), és nagyon átérzi, mennyi sérelmem van.
Nem kezdtem el taglalni, hogy engem nemhogy nem zavart, örömmel töltött el a sok vendég a parókián. Most mondjam nekik, hogy jobban zavart a kiszámíthatatlanság, a lelki terror, a démonizálás és az anyagiakkal kapcsolatos visszaélések? Nem mondtam. Nem tartozik rájuk.
Érdekes volt, hogy többen apuhoz hasonlítottak engem, bizonyos vonásaimban. Ezt most tőlük bóknak vettem.
A kórusom reakciója volt még érdekes. Nyilván egy megemlékezésen nem fogom a hibákat kidomborítani. Viszont apu összes felsorolt erényét megtalálták bennem, és volt, aki szerint csodálatos ember lehetett, mások, akik tudják, hogy mennyire nem volt egyszerű vele, úgy gondolták: ha csak annyit tett, hogy hozzájárult a létezésemhez, már hálásak érte, hogy élt.
Szóval, úgy érzem, meglehetősen méltósággal tudtuk elbúcsúztatni.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése