Ugrás a fő tartalomra

Az Anahakan rózsa

Az örmény krónikák szerint van egy különleges rózsatő, az Anahakan, amely 100 évben egyszer virágzik, ám ha virágba borul, a kertjének gazdáját halhatatlanná teszi. Mesélik a régi öregek, hogy Örményország királyának kertjében valamikor rég volt egy Anahakan rózsa. Nem virult, épp csak tengődött. A király felfogadta birodalma legjobb kertészét, aki naponta kapálta, trágyázta, forrásvízzel locsolgatta a rózsát. Télre tavasz jött, nyárra ősz, de a rózsatő épp csak leveledzett. A király haragra gerjedt, a kertészt lefejeztette. Gazdagságot ígért az utódjának. Az évek teltek, a kertészek fogytak. A rózsatő vegetált és alig akadt már kertész Örményországban.

Egy napon egy 18 éves legény jelentkezett szolgálatra. Becsületes nevén Sanvel.

A király megkérdezte:

- Mihez értesz?

- Megvallom Uram - felelte a fiú – még magam sem tudom, ezért is szeretnék szerencsét próbálni.

- Ó, Te hitvány alak, akkor Te a halált keresed, nem szolgálatot!

- Irgalmazz Uram! Ifjú vagyok és félek a haláltól. Szerencsét próbálni jöttem, hátha kivirágoztatnám az Anahakan rózsát.

- Legyen hát kívánságod szerint, Fiú. De ne feledd, egy év múlva eljön a számadás ideje - mondta a király és kertészének fogadta Sanvelt.

A legény már reggel munkába állt. Nem kapálta a rózsatövet, arra ott vannak a giliszták. Nem is trágyázta, arra való az anyaföld. Meg sem öntözte, hiszen Isten adja az áldást. Letelepedett Sanvel a rózsa mellé és énekelt neki. Vígat és szomorút, estére altatót. A dalok mellé mesét is bodorított, de hiába hegyeztem a fülem, nem hallottam, mifélét, csendesen suttogta a rózsa levelei közé. Télre tavasz jött és nyárra ősz, a rózsatő pedig csak leveledzett.

Esztendő múltával éktelen haragra gerjedt a király: - Jól hittem, Te pimasz kölyök, hogy a halált keresve szegődtél szolgálatomba! Holnap elbúcsúzhatsz a fejedtől...

Sanvel kiszaladt a kertbe, kedves rózsája mellé ült: - Isten veled Rózsa! Holnap meghalok. Senki nem visel Rád úgy gondot többé, mint én. Mennyit meséltem, daloltam Neked, de hiába, hisz holnap a fejemet veszik. Mondd meg, Kedves Rózsám, miért nem tudsz kivirágozni, mi bánt?

Erre a bűvös kérdésre egy fekete hernyó bújt elő a rózsa tövéből. A legény megpróbálta nyakon csípni, de egy rigó a csőrébe kapta. A madár után nyúlt, de annak egy kígyó tekeredett a lábára. A kígyóhoz vágott, ám azt egy sas felkapta a levegőbe. A nagy csetepaté közben a rózsa kipattintott egy bimbót. Sanvel szemét elfutotta a könny: - Kedves Rózsám, hát mégis ki tudsz virágozni? - rebegte halkan, és a hála melegétől kifeslett a bimbó és pirosan izzott, akár a vér, mint maga az élet.

Örült Sanvel, de még jobban a király, aki örökös főkertésszé tette meg a legényt a palota kertjében. Télre tavasz jött, évre év. A király megöregedett és egy szép napon betegség szállt rá. Hívták a doktorokat, de csak sopánkodni tudtak: - Vénség ellen nincs orvosság!

Hívták a papokat, de csak imádkoztak és feladták az utolsó kenetet az uralkodónak. Végül a király magához hívatta Sanvelt: - Haj Fiú, hazudtak a régi krónikák. Az én kertemben virult ki az Anahakan rózsa, mégsem tett halhatatlanná...

- Megbocsáss Uram - felelte Sanvel -, de igazat szóltak az írások. Az a rózsa sosem volt a Tiéd. A birtok és a vagyon elenyészik, de a gondoskodás és a törődés, amit egymásnak adunk, örökre megmarad.

A király kilehelte lelkét. Sanvel lefogta szemét, majd kisétált a kertbe és a lágy esti csendben lehevert a rózsája mellé. Feltekintett az égboltra és olyasmit tett, amit addig még soha. Egyenként köszönt minden kigyúló csillagnak. Tudta, van ideje rá, bőségesen.


................



Boldizsár Ildikó: Életválságok c. mesekönyvének utolsó meséje, én Nagy Bercel meseterapeuta előadásában hallottam, kedves barátnőm, Móni félszázadik születésnapján.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Az útelágazáson álló fa

Egy halászfaluban élt egyszer egy szegény özvegyasszony egyetlen lányával, Hanakóval. Csak néhány éve költöztek a faluba. Amíg az asszony férje, egy gazdag kereskedő életben volt, a család jólétben és bőségben élt a városban. De nemhiába mondják, hogy terem baj, ha nem vetik is. Egy napon a kereskedő hirtelen megbetegedett, és nemsokára nagy temetést rendeztek neki. Az özvegy egyedül maradt a kislányával, és talán azért, mert nem értett a kereskedéshez, vagy azért, mert balszerencse üldözte őket, az üzlet napról napra rosszabbul ment, a vevők fogytak, az adósságok nőttek. Az özvegy végül nem tehetett egyebet: eladott mindent, amije maradt, kifizette adósságait és elköltözött a városból. A faluban szerényen éltek, és a kis Hanako, alighogy felcseperedett, tőle telhetően segített édesanyjának. Együttérző, jó szívvel áldotta meg a természet, vidám és kedves volt, mindenki, aki megismerte, tüstént megszerette. Özvegy édesanyjának sok örömet szerzett, és amikor az asszony látta, hogy kislán...

Simogatható

Tegnapelőtt este elalvás előtt Füli felsóhajtott: - Jaj, most olyan lánynak érzem magamat! - Ezt hogy érted? - kérdeztem tőle. - Hát a simogatás miatt. Merthogy aznap este is - szokás szerint - simogattam Fülit.Ezt a szertartást amúgy rendszeresen igényli, ha valamiért kimarad, könyörög, hogy jöjjek. - De kisfiam, hiszen te magad is szereted, ha simogatlak, nem? - De akkor is olyan lányos - hangzott a mélabús válasz. Elgondolkodtam. Tény, hogy Hamarok nem simogatnak. Bár ezt a tényt én nem tudom normálisnak tekinteni. De neki ez a férfi-norma... Ez a férfi norma??? Akkor nagyon rosszul van. Lázasan töröm a fejemet, mit tegyek, hogy számára is elfogadhatóvá tegyem azt, ami amúgy a világ legtermészetesebb dolga. Hogy az emberek megérintik egymást, és ez a szeretet általános, nem csak nők számára használható jele. - Tudod, Fülöp, a férfiak is szoktak simogatni, és ők is szeretik, ha simogatják őket. Sóhaj. Csendes nyöszörgés. Hát igen. Most mit is mondjak. Végül eszembe jut: ...

Apu - L. papa

Az utolsó Bánk bán is lement ma. Szeretem a művet, még akkor is, ha a rendezésben nem tetszik minden. De soha nem akarom elfelejteni, ahogy az első főpróbahét végén, a premier előtti utolsó próba után a rendező kiültetett minket a nézőtérre, és pár szóban elmondta, miket szeretett volna üzenni a rendezésével. Nekem egy mondata maradt meg, ami a szívembe fúródott, mint hegyes, éles kés: "...azt akartam elmondani, hogy amíg mi a saját fontosnak vélt harcainkat vívjuk, addig a porontyaink magukra maradnak. Szeretném, ha jobban vigyáznánk rájuk." Tudom, hogy már akkor is cipeltem magammal ezt a mondatot. Azóta eltelt pár év, és ma megint eltemettük a darabot (így hívják, ha a szezonban már nem játsszuk többet). A végén lejöttem a színpadról, szépen átöltöztem, szívemben még csengett a beszélgetés a kollégával, aki nem tudta, miért megy a függöny elé Gertrúd kislánya egy kiskosárral, de most már tudja, mert elmondtam neki: ő a későbbi Szent Erzsébet, aki a szegényeknek kenyeret vi...