- Ha szomorú vagy, vagy csak fáradt, vagy egyszerűen erőt szeretnél meríteni, valami igazi ős-erőt, menj, és ölelj meg egy fát! Érezni fogod, ahogy a fa is visszaölel téged, és feltölt energiával! - tanácsolta egyszer egy nagyon bölcs apáca barátnőm.
Be is tartom a tanácsát. Bár ami azt illet, nem minden fa hagyja megölelni magát. Van, amelyiket nem is kívánja az ember ölelgetni. Vagy azért, mert túlságosan alacsonyról indulnak az ágai, és egyszerűen nem lehet a törzséhez hozzáférni. Vagy azért, mert arasznyi hosszúságú, erős tüskékkel veszi körül magát. Vagy azért, mert annyira mézgásak, hogy szinte lehelik maguk körül: vigyázat, ragacsos vagyok!
Sokat tűnődöm azon, hogy mennyire fontosak számomra a fák. Olyan emberiek. Olyanok nekem, mint óvó lelkek körülöttünk. Mindig készen állnak, mindig adnak, cserében nem várnak semmit. Vagy nem sokat.
Nagyon szeretem a diófákat. A többségüknek méltóságteljes, gömbölyű koronája, szép, sima, könnyen megmászható törzse van. Szinte hívogat: na, gyere, bújj ide! Majd megbeszéljük, mi bánt! Gyermekkorom udvarában több diófa is állt, mindegyikük fontos tanulsággal számomra.
A kedvencen volt a Ház. Ezen a fán minden volt, ami egy házba kellett a mi gyermeki lelkünknek: minden ága külön szoba volt. Volt előszoba folyosóval, konyha, spájz, gyerekszoba, és külön olvasószoba. És rengeteg dió. Valamiért ennek a fának jutott a legtöbb dió az eszébe. Szép, egészséges, finom diókat termett. Ősszel a mi dolgunk is volt összegyűjtögetni a fa alól az elbujkált szemeket. Emlékszem: több zsákra valót termett, Jó erős jutazsákokba öntögette édesanyám a padláson kiszárított diót, hogy aztán esténként óvatosan törögesse. Így volt nekünk bármikor diós kalács, vagy csak úgy, egy kis ropogtatnivaló az alma mellé. Tőle tanultam, hogy a legfinomabb íze a még kissé éretlen diónak van: amikor még tejes, könnyen lehúzható a keserű héja. Nagyon macerás hozzájutni ehhez a csemegéhez, de azóta sem mulasztom el: ha nyár végén diót látok, elmajszolok pár hófehérre vetkőztetett dióbelet.
Ez a diófa árnyékolta be a homokozót, ahol mindig volt elég homok ahhoz, hogy az összes gyerek viszonylagos békében építhessen homokvárat. A játszótéren biztosan nem volt soha annyi, mint nálunk.
A homokozó másik oldalán is állt egy diófa. Ezt a fát nem kedveltük annyira. Nem is termett sokat, pár szemet adott évente. De felmászni sem esett jól rá: rücskösebb volt a törzs, és mentes volt a jó kis kapaszkodó ágaktól. Kisebb volt a Háznál. Magának való volt, társaságkerülő. Pedig a tövében volt a kerti csap, annyi vizet kapott, amennyit csak akart. Gyerekzsivaj is jutott neki is, de valamiért nem értékelte. A törzse ferdén nőtt, ami majdhogynem csalogatóbb, mint a sudár, egyenes törzs, hiszen mennyivel könnyebb felmászni rá! És mégis, a Házra felmászni - maga volt a boldogság, a mámoros siker. Amikor a Kicsik is képessé váltak rá, hogy minimális segítséggel felmenjenek, ujjongtak örömükben. Mert a Házból olyan jó volt a puha, felkupacolt friss homokba ugrani! Órákat elugrálgattunk.
Aztán volt az udvarban hátul két papírhéjú diófa. Óriási, felérhetetlen, megérthetetlen fák. A lombjuk valahol a felhők alatt kezdődött kicsivel. Amikor jó év volt, sok diót adtak, de inkább csak bosszúság volt vele: a papírvékony héjukon hamarabb bejutott a betegség és a sokféle kártevő bogár is. Mégis volt, amiért szerettem: tejesen még egészségesek voltak, és mivel nagyobbra nőttek, mint a többi, gyorsabban lehetett belőle többet csemegézni. Meg azért is szerettem, mert az árnyékukban gyakran játszottunk. Volt mellette egy hegy-számba menő pincehajtás is (a mi számunkra akkora volt, bizony!), meg egy jó kis bodzás, aminek ölében szintén berendeztük a magunk kis lakását. Persze, errefelé volt egy kis veszélyforrás is: a Kút. Igazi kis nyomókaros, nehezen járó, falusi kút. A Kútból akkor kellett vizet húzni, ha a vezetékes víz éppen nem volt. Amikor a vízmű-szolgáltatás működött, akkor békében állt a kút. Ezért aztán beleköltöztek a darazsak. Ha valaki pajkosságból nyomogatni kezdte a kút karját, mindjárt nagy sereg darázs rontott rá. Gyorsan kellett futni, ha el akarta kerülni a hadseregnyi fullánkot!
Abban a bizonyos udvarban állt még egy diófa, amelyik valahogyan annyira szerencsétlenül nőtt, hogy mindig útban volt. Ezért a sudár törzsű fácskát több ízben is kivágta apu. Sirattam sokszor, és időnként odamentem az otthagyott törzséhez, mert megfigyeltem, hogy minden évben újra kihajt. Méghozzá nem is egy, de legalább tíz kis hajtás meredezett tavaszonta a törzséből. De hiába drukkoltam neki, mert sajnos nem csak én vettem észre...
Pár éve, amikor ellátogattam arrafelé, benéztem az udvarra, és örömmel láttam, hogy minden fa ugyanolyan gyönyörű, mint régen, vagy tán még szebb, hiszen nagyot nőttek.
Amikor alaposan körülnéztem, megláttam azt a kis fácskát is, amelyiket minden évben tőből kivágtak. De most már úgy látszik, jó ideje békén hagyhatták, mert végül diadalmasan kinőtt. Az udvar dísze lett. A lakók szerint nagyon jól terem, és ráadásul a gyerekek kedvence: hinta lóg az ágán. vagy csak én emlékszem így? Nem tudom, De azt igen, hogy megöleltem, és nagyon boldog voltam, mert ez a fácska nagyon nagy tanítómesterem volt: ha meghagyják a gyökereidet, mindegy, mit csinálnak a koronáddal. Az Erő Benned Van. Ki tudsz hajtani!
Igen, jó, ha ehhez megvannak a kedvező körülmények. De a lényeg: a gyökér ereje.
Ilyeneket tanítanak nekem a gyerekkori diófák.
Felnőttkoromban is vannak nagy kedvencek. A mi udvarunkon is áll diófa. A szomszédasszonytól kaptuk még párarasznyi korában. Igazándiból nem a tuti fa. Nem érleli be a diókat. Rengeteget hoz, és mindet eldobálja. Gergő bosszankodik is eleget, és azt fontolgatja, hogy kivágja, hiszen így semmi értelme. Viszont szerintem meg még így is van értelme. Mert emlékszem, mekkora gonddal nevelgette, gondosan ügyelve rá, hogy az ágai úgy nőjenek, hogy ha majd megerősödik, a gyerekek könnyen felmászhassanak a koronájára. Mivel túl közel áll a nyitott garázshoz, a fácska egy időben elhatározta, hogy ferdén nő. De mi egy szép, sudár, egyenes törzsű fára vágytunk, így hát a szomszéd udvarában álló akácfát kértük segítségül: hozzákötöztük, amíg meg nem erősödött. Most szép, egyenes, hatalmas lombja van. Betakarja árnyéka a homokozót. Bár a gyerekek már nem homokoznak benne. Inkább felmásznak a fára, onnan a tetőre. A garázsféleség ferde, majdnem lapos tetejére.
A tetőről belátni a szomszédságot. Meg az utcát. Hihetetlen boldogságot és hatalmat érezhet, aki odamerészkedik.
A gyerekek szoktak is. Fülike ma is felmászott és boldogan járatta végig szemét a birodalmon.
A diófa ugyanazt jelentette neki, nekik is, amit nekem: az átkelést a mese birodalmába. Az ott már egy másik világ. Olyan, amilyennek én szeretem. És főleg: amilyennek akarom.
Ölelem a fát, és megköszönöm neki, hogy van.
Be is tartom a tanácsát. Bár ami azt illet, nem minden fa hagyja megölelni magát. Van, amelyiket nem is kívánja az ember ölelgetni. Vagy azért, mert túlságosan alacsonyról indulnak az ágai, és egyszerűen nem lehet a törzséhez hozzáférni. Vagy azért, mert arasznyi hosszúságú, erős tüskékkel veszi körül magát. Vagy azért, mert annyira mézgásak, hogy szinte lehelik maguk körül: vigyázat, ragacsos vagyok!
Sokat tűnődöm azon, hogy mennyire fontosak számomra a fák. Olyan emberiek. Olyanok nekem, mint óvó lelkek körülöttünk. Mindig készen állnak, mindig adnak, cserében nem várnak semmit. Vagy nem sokat.
Nagyon szeretem a diófákat. A többségüknek méltóságteljes, gömbölyű koronája, szép, sima, könnyen megmászható törzse van. Szinte hívogat: na, gyere, bújj ide! Majd megbeszéljük, mi bánt! Gyermekkorom udvarában több diófa is állt, mindegyikük fontos tanulsággal számomra.
A kedvencen volt a Ház. Ezen a fán minden volt, ami egy házba kellett a mi gyermeki lelkünknek: minden ága külön szoba volt. Volt előszoba folyosóval, konyha, spájz, gyerekszoba, és külön olvasószoba. És rengeteg dió. Valamiért ennek a fának jutott a legtöbb dió az eszébe. Szép, egészséges, finom diókat termett. Ősszel a mi dolgunk is volt összegyűjtögetni a fa alól az elbujkált szemeket. Emlékszem: több zsákra valót termett, Jó erős jutazsákokba öntögette édesanyám a padláson kiszárított diót, hogy aztán esténként óvatosan törögesse. Így volt nekünk bármikor diós kalács, vagy csak úgy, egy kis ropogtatnivaló az alma mellé. Tőle tanultam, hogy a legfinomabb íze a még kissé éretlen diónak van: amikor még tejes, könnyen lehúzható a keserű héja. Nagyon macerás hozzájutni ehhez a csemegéhez, de azóta sem mulasztom el: ha nyár végén diót látok, elmajszolok pár hófehérre vetkőztetett dióbelet.
Ez a diófa árnyékolta be a homokozót, ahol mindig volt elég homok ahhoz, hogy az összes gyerek viszonylagos békében építhessen homokvárat. A játszótéren biztosan nem volt soha annyi, mint nálunk.
A homokozó másik oldalán is állt egy diófa. Ezt a fát nem kedveltük annyira. Nem is termett sokat, pár szemet adott évente. De felmászni sem esett jól rá: rücskösebb volt a törzs, és mentes volt a jó kis kapaszkodó ágaktól. Kisebb volt a Háznál. Magának való volt, társaságkerülő. Pedig a tövében volt a kerti csap, annyi vizet kapott, amennyit csak akart. Gyerekzsivaj is jutott neki is, de valamiért nem értékelte. A törzse ferdén nőtt, ami majdhogynem csalogatóbb, mint a sudár, egyenes törzs, hiszen mennyivel könnyebb felmászni rá! És mégis, a Házra felmászni - maga volt a boldogság, a mámoros siker. Amikor a Kicsik is képessé váltak rá, hogy minimális segítséggel felmenjenek, ujjongtak örömükben. Mert a Házból olyan jó volt a puha, felkupacolt friss homokba ugrani! Órákat elugrálgattunk.
Aztán volt az udvarban hátul két papírhéjú diófa. Óriási, felérhetetlen, megérthetetlen fák. A lombjuk valahol a felhők alatt kezdődött kicsivel. Amikor jó év volt, sok diót adtak, de inkább csak bosszúság volt vele: a papírvékony héjukon hamarabb bejutott a betegség és a sokféle kártevő bogár is. Mégis volt, amiért szerettem: tejesen még egészségesek voltak, és mivel nagyobbra nőttek, mint a többi, gyorsabban lehetett belőle többet csemegézni. Meg azért is szerettem, mert az árnyékukban gyakran játszottunk. Volt mellette egy hegy-számba menő pincehajtás is (a mi számunkra akkora volt, bizony!), meg egy jó kis bodzás, aminek ölében szintén berendeztük a magunk kis lakását. Persze, errefelé volt egy kis veszélyforrás is: a Kút. Igazi kis nyomókaros, nehezen járó, falusi kút. A Kútból akkor kellett vizet húzni, ha a vezetékes víz éppen nem volt. Amikor a vízmű-szolgáltatás működött, akkor békében állt a kút. Ezért aztán beleköltöztek a darazsak. Ha valaki pajkosságból nyomogatni kezdte a kút karját, mindjárt nagy sereg darázs rontott rá. Gyorsan kellett futni, ha el akarta kerülni a hadseregnyi fullánkot!
Abban a bizonyos udvarban állt még egy diófa, amelyik valahogyan annyira szerencsétlenül nőtt, hogy mindig útban volt. Ezért a sudár törzsű fácskát több ízben is kivágta apu. Sirattam sokszor, és időnként odamentem az otthagyott törzséhez, mert megfigyeltem, hogy minden évben újra kihajt. Méghozzá nem is egy, de legalább tíz kis hajtás meredezett tavaszonta a törzséből. De hiába drukkoltam neki, mert sajnos nem csak én vettem észre...
Pár éve, amikor ellátogattam arrafelé, benéztem az udvarra, és örömmel láttam, hogy minden fa ugyanolyan gyönyörű, mint régen, vagy tán még szebb, hiszen nagyot nőttek.
Amikor alaposan körülnéztem, megláttam azt a kis fácskát is, amelyiket minden évben tőből kivágtak. De most már úgy látszik, jó ideje békén hagyhatták, mert végül diadalmasan kinőtt. Az udvar dísze lett. A lakók szerint nagyon jól terem, és ráadásul a gyerekek kedvence: hinta lóg az ágán. vagy csak én emlékszem így? Nem tudom, De azt igen, hogy megöleltem, és nagyon boldog voltam, mert ez a fácska nagyon nagy tanítómesterem volt: ha meghagyják a gyökereidet, mindegy, mit csinálnak a koronáddal. Az Erő Benned Van. Ki tudsz hajtani!
Igen, jó, ha ehhez megvannak a kedvező körülmények. De a lényeg: a gyökér ereje.
Ilyeneket tanítanak nekem a gyerekkori diófák.
Felnőttkoromban is vannak nagy kedvencek. A mi udvarunkon is áll diófa. A szomszédasszonytól kaptuk még párarasznyi korában. Igazándiból nem a tuti fa. Nem érleli be a diókat. Rengeteget hoz, és mindet eldobálja. Gergő bosszankodik is eleget, és azt fontolgatja, hogy kivágja, hiszen így semmi értelme. Viszont szerintem meg még így is van értelme. Mert emlékszem, mekkora gonddal nevelgette, gondosan ügyelve rá, hogy az ágai úgy nőjenek, hogy ha majd megerősödik, a gyerekek könnyen felmászhassanak a koronájára. Mivel túl közel áll a nyitott garázshoz, a fácska egy időben elhatározta, hogy ferdén nő. De mi egy szép, sudár, egyenes törzsű fára vágytunk, így hát a szomszéd udvarában álló akácfát kértük segítségül: hozzákötöztük, amíg meg nem erősödött. Most szép, egyenes, hatalmas lombja van. Betakarja árnyéka a homokozót. Bár a gyerekek már nem homokoznak benne. Inkább felmásznak a fára, onnan a tetőre. A garázsféleség ferde, majdnem lapos tetejére.
A tetőről belátni a szomszédságot. Meg az utcát. Hihetetlen boldogságot és hatalmat érezhet, aki odamerészkedik.
A gyerekek szoktak is. Fülike ma is felmászott és boldogan járatta végig szemét a birodalmon.
A diófa ugyanazt jelentette neki, nekik is, amit nekem: az átkelést a mese birodalmába. Az ott már egy másik világ. Olyan, amilyennek én szeretem. És főleg: amilyennek akarom.
Ölelem a fát, és megköszönöm neki, hogy van.
2019.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése