Várakozás. Most éppen Fülöpre. Visszaszaladt a szurdokban a szálláshelyre. Ott maradt a barcás sapkája. Sajnos nem tudtam a szállást felhívni. Mindenesetre írtam nekik ímélt. Reménykedem.
A vonathoz így majd igencsak fürgén kell szednem a lábamat, remélem, menni fog.
Amúgy egy szép kis kirándulás volt, az én jelenlegi erőnlétem bőven elegendő volt rá.
Ausztriai szurdokjáró túra - ez volt most az anyás program Fülöpnek. Meg egy Fülöpös program nekem. Jólesett, jólesik.
Csak most ez a várakozás... Ez nem esik jól.
Negyven percet jöttünk lefelé. Most van egy óránk a vonatig. Még húsz perc az út oda... Én meg nem vagyok egy futó, maximum jól kilépni - ez a legtöbb, ami tőlem telik.
A szurdok szép. Fülöp most újra járja - ma reggel összesen háromszor. Mikor először jöttünk le, a jól bevált, Fülöpre oly jellemző módon persze a patakban jött. Johannesbachklamm - Jánospataka-szurdok. Merthogy ez a kis patak vájta ki ezt a néhol egészen szűk kis völgyet. A patakban elég sok a kisebb-nagyobb kő, amelyek arra csábítják a Fülöp-féléket, hogy azokon ugráljanak. Az Évi-féléket nem. De neki szabadabb és ügyesebb a mozgása, óriási az ereje, és kimondottan szereti a kihívásokat.
Néztem, ahogy könnyed mozdulatokkal szökkent kőről kőre. Hogy gondosan mérlegelte, érdemes-e kockáztatni. Nekem föntről nézve könnyű volt megítélni, esélyes-e. És örömmel láttam, hogy a biztosan lehetetlen és a túl nehéz helyett mindig talált egy okosabb, megvalósítható kihívást. A nehezebb szakaszokon kicsit lelassult, de amúgy olyan tempót diktált, amit nem volt egyszerű tartanom a rendes turistaúton sem.
Büszke vagyok rá, nem vitás.
.....
Azóta már visszaért a mai harmadik köréből. Az első ugye a lefelé vezető út volt, a második: vissza a szállásra, majd a harmadik újra vissza a szurdok bejáratához.
Húsz perc alatt tette meg az utat. Azt, amelyiken először negyven percig jöttünk.
Mondjuk ő tud futni, nem is rosszul. (Érdekes volt megélnem, hogy ennek ellenére mennyire aggódtam érte, holott tudom, mennyire megbízható. Igaz, az aggodalomnál a bizalmam lényegesen erősebb volt.)
Sajnos a sapkát nem tudta elhozni. A házigazda nem nyitott ajtót.
Kicsit sajnálkoztunk, mert ez egy különleges barcás sapka volt: ezt még Gergővel hoztuk neki tavaly, méghozzá egyenesen Barcelonából.
Aztán felkötöttük a nyúlcipőt, hiszen Willendorf kis vasútállomását el kellett érnünk húsz perc alatt, a gugli szerint viszont huszonhat kellett volna hozzá.
Leizzadva, kifulladva, de meglett! Még vártunk is a vonaton az indulásig egy kerek percet.
Jegyet ugyan nem vettem, időm se volt rá, de nem is kérték. Próbáltam netről venni, de rendre elszállt fizetés előtt, hát lemondtam róla. Még egyszer át kellett szállni Wiener Neustadtban, de jegyváltásra ott sem maradt idő. Itt már jött a kalauz, és mikor mutattam neki a Bécsből Budapestre érvényes vonatjegyet, közölte, hogy ez kevés, majd legyintett és továbbment.
A bécsi Hauptbahnhofon még annyi időnk volt, hogy a Burger Kingben vegyünk harapnivalót. Megállapítottuk, hogy a jó kedély és a barátságosság itt nem szériatartozék. Kifejezetten emlékszem, hogy minálunk az álláshirdetésekben első elvárás a kedves, mosolygós személyiség. Nos, nem elég, hogy mufurc volt az asszonyság, de még nem is azt adta, amit kértünk (a hamburgert például, amivel kezdtem a felsorolást, mindjárt elfelejtette), de még a kecsapot sem adta oda. Amikor pedig visszamentem érte, még egyszer ki akarta fizettetni.
(A másik boltban a sorban mögöttünk álló rendelt előttünk, és gyakorlatilag levegőnek néztek minket, hiába szóltam. Igaz, akkor még nem tudtam, hogy ez a barátságtalan bánásmód itt a norma, ezért nem reklamáltam.)
Az EC-n végre kényelmes ülések voltak. Tikkadtan érkeztünk így is haza. Mégsem bántam meg semmit.
Jó kis közös élmény volt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése