Akkor Fülöp elkezdett harákolni, köhécselni, majd piciket bukni. Nincs ebben semmi különös, ha ez az elejétől van. De egyre erősödött, pár nap alatt sugárhányássá fejlődve. Nem bírtam tovább, bevittük az éjszakai ügyeletre. Ott megerősítették a gyanút: gyomorkapuszűkület. Előkészítés után műtét. Megnyugodtam, és elszorult a szívem. Fülöp négyhetes volt ekkor.
Nagyon mást tapasztaltam a Heim Pál kórházban, mint a szülészeten. Nagy szerencsénk volt, hogy egy barátságos, fiatal orvos műtötte (Mikóczi Márió), mert ő legalább emberszámba vett. Minden kérdésemre részletesen válaszolt, és egyáltalán nem éreztette velem, hogy ő bármivel is magasabb rangú lenne, mint én. Ez nagyon jólesett.
A kórház sajnos szoptatásellenes, legalábbis a gyakorlatban. Amikor megállapították Fülöp baját, egyúttal le kellett állítani a táplálását is, hiszen gyomorműtétről volt szó. Ez eddig rendben van, és teljesen érthető. És bár emiatt nem szoptatós anyaként voltam felvéve, és így fizetnem kellett, de legalább ott lehettem a pici babácskával. Mindjárt az első napon komoly gond volt viszont, hogy az intézet nem rendelkezett mellszívóval, én meg a nagy idegességben nem is gondoltam rá este, hogy elhozzam. Így aztán reggel nagyon cudarul éreztem magamat. Szerencsére Gergő behozta még délelőtt a saját készülékemet. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy fejhetek. Már nagyon fájt. Szerencsére volt egy szabad szoba a közelben. Nem sokáig. Mert minket a műtét után egy olyan hodályban helyeztek el, ahol elég sokan voltunk. Minden gyermek mellett ott voltak a szülők is. Ami ugyan nagyon dicséretes dolog, ám ha abból indulok ki, hogy nekem ott fejni kellett volna addig, amíg a kisbaba nem szoptatható, érthető, hogy eléggé kínos helyzet volt számomra. Pont a szoba legközepén "laktunk", minden irányból jól megfigyelhetően. Előttem egy ablak, körülöttem a gyerekek és szülők, mögöttem a nővéri asztal. Ennél az asztalnál napközben meglehetős nagy forgalom volt. Mivel az a sebészet posztoperatív őrzője, ezért több orvos, műtős, egyéb segítő is megfordult arrafelé, naponta többször. Olyenkor persze az embernek félre kellene tennie minden szeméremérzetet, és mit sem törődve a többiekkel, tenni a dolgát. Nem sikerült. Talán, ha csak szoptatni kellett volna... Mert az emberi, természetes dolog. De a fejéshez nem álltam eléggé spontán. Ez is, no meg a kialvatlanság is megtette a hatását: megcsappant a tejem. Nagyon megijedtem. Mikor Fülöp már szophatott, óránként mellre tettem - ezzel a személyzet éles nemtetszését váltva ki. De ezzel nemigen törődtem. Akkor estem igazán kétségbe, amikor rájöttem, hogy Fülöp elfelejtett szopni.
Hallottam már ugyan a cumi-mellbimbó zavarról, de eddig nem volt vele találkozásom, hiszen a cumit messziről kerültük. De Fülöp fél napig nem ehetett a műtét előtt, mellre tehát nem tehettem, ott lógott rajta az infúzió a karján, a gyomorszonda az orrában - még nagyon ki sem vehettem, hogy legalább ringassam. Muszáj volt valamivel megvigasztalni szegény, rémült kicsi fiacskámat! Így került cumi a szájába. Nagyon nem szerette, de jobb híján elfogadta. A műtét után pedig nagyon szigorú protokoll szerint lehet csak elkezdeni a táplálást. Először 4 gr, aztán 8, aztán 16, aztán 32, majd 64 gr folyadékot kaphat. Már az is engedménynek számított, hogy nem tápszert és teát kapott, mert a fiatal doktor elhitte nekem, hogy tudok tejet adni a saját gyerekemnek.
(Olyan szomorú, hogy bár ebben a kórházban működik az ország egyik anyatejgyűjtő központja, szinte ellenségesek azzal, aki a maga gyerekét szoptatja. Megérkezésünkkor az első kérdések között szerepelt:
- Hozott tápszert?
Értetlenül néztem:
- Minek? Szoptatott baba!
- Akkor adja a cumisüveget!
- De hát mifélét?
- Miért, teát miből iszik a baba?
- Hiszen még nincs egy hónapos sem! Csak szopik.
- Akkor nem hozott magával cumisüveget???? Hát akkor hogy fogjuk megtudni, hogy mennyit eszik a gyereke?
Szóval, ez volt az indítás, és ebben a szellemben zajlik itt az ápolás is.)
Szóval, mondom, már ez is engedmény volt, és meglehetősen rosszallóan néztek a nővérkék: anyatejet - műtött gyereknek?! Micsoda flanc ez már!
Én meg "szemtelenül" azt merészeltem kérni, hogy NE cumisüvegből etessék a babát. Megtették, amíg csak annyicska tej kellett, ami egyszerre belefért a fecskendőbe, Utána:
- Ugye, a 64 grammot már odaadhatom a cumisüvegből?
Mit felelhettem? Mondhattam volna, hogy ne, hiszen megkértem, és akármennyire fintorogva is, de beleegyeztek. Valami szörnyű tehetetlenség kerített hatalmába, a "most már akkor mindegy" érzése, és rábólintottam. Innentől kezdve már szoptathattam volna, de szegény kicsi babám nem tudott hatékonyan szívni. Hiába volt tejem, nem evett eleget.
- Mérje meg, mennyit szopik! - hangzott az utasítás.
Néhányszor megmértem. Volt, hogy azt mutatta a mérleg, hogy semmit sem evett a baba. Akkor fejtem neki, megetettem vele, majd még egyszer a mérlegre tettem. És a mérleg továbbra sem mutatott semmivel sem többet. Innentől felhagytam a méricskével. De a nővérek bepánikoltak: Ha nem lesz meg a napi "bevitje", akkor ők majd kapnak...! Hát akkor készítsék a tápot? Szerencsére volt még egy kis tejem a hűtőben, azzal etettük, amikor nem tudtam eleget fejni. De nagyon kikészített lelkileg ez a bánásmód.
- Hát persze, hogy nincs tejed - "vigasztaltak" az osztályon tartózkodó csecsemős anyukák - hiszen nem alszol semmit!
(Könnyen beszéltek - ők nem vacakoltak a szoptatással, két-három hónapos babájukat simán tápszerezték, és büszkék voltak rá, hogy ők mennyivel okosabban csinálják, mint én. No, még hogy óránként etetni! Ki hallott már ilyent? Hiszen ők ilyesmire nem érnek rá! Meg hát - nem kell azt a gyereket ilyen korán elkapatni! De nem ám!)
De hát hogyan is aludtam volna? Ha lementem az "anyaotthonba", mire elaludtam volna, már jönnöm kellett vissza. Mert a szülők ott lehetnek a gyermek mellett, sőt, nemcsak egy, de akár két széket is elfoglalhatnak egy éjszakára, no de ez már legyen elég! Ha van szabad ágy, nem az ő szép szemükért van. Punktum. Igaz, a másik anyuka, aki szoptatta a kisbabáját, külön szobát kaphatott, de az ő esetük súlyosabb volt. (Bár a mérleg hibájából a végén az ő babájuk tápszert is kapott.) Szóval: átlag napi három órát aludtam. Ez a gyermekágyi időszakban nem szerencsés.
Mikor a főorvos úr megtudta, hogy egész nap szoptatok, és nem mérem le mindet, odajött hozzám (természetesen éppen szoptattam), fölém hajolt, és rámkiáltott:
-Innentől kezdve pedig minden egyes étkezést mérjen, mert a gyereke nem fog fejlődni! Hogy gondolja, hogy felülírja, amit a nővérek kérnek?
Mértem. Este cumisüveget kapott. Remélem, hogy a tejemet. A szerencsém az volt, hogy az operáló orvos bocsátott el minket. Ő pedig láthatólag bízott bennem, és abban, hogy a gyerekem javát akarom. Az elbocsátás napján szörnyen izgultam, mert Fülöp éppen annyit nyomott, mint amikor bevittem - pont 4000 grammot. Igaz, hogy bevitelkor egy alapos szoptatás után mérték meg, majd utána leszívtak a gyomrából egy decinél is több mindenfélét (bár előtte már egy nagyot hányt), most meg éhgyomri súlya volt ennyi, de ha valaki nagyon kekeckedni akart volna, meg persze basáskodni, akkor bent tarthatott volna. Márió doktor kedvesen ránk nézett:
- Szóval nem fogyott a baba? Akkor menjenek szépen, majd otthon összeszedik magukat!
Mikor hazakerültünk, idegroncs voltam. Sírtam egy egész napon át. "Odabent" ezt a luxust nem engedtem meg magamnak - ennyire azért nem szolgáltathattam ki magamat.
Nagyon mást tapasztaltam a Heim Pál kórházban, mint a szülészeten. Nagy szerencsénk volt, hogy egy barátságos, fiatal orvos műtötte (Mikóczi Márió), mert ő legalább emberszámba vett. Minden kérdésemre részletesen válaszolt, és egyáltalán nem éreztette velem, hogy ő bármivel is magasabb rangú lenne, mint én. Ez nagyon jólesett.
A kórház sajnos szoptatásellenes, legalábbis a gyakorlatban. Amikor megállapították Fülöp baját, egyúttal le kellett állítani a táplálását is, hiszen gyomorműtétről volt szó. Ez eddig rendben van, és teljesen érthető. És bár emiatt nem szoptatós anyaként voltam felvéve, és így fizetnem kellett, de legalább ott lehettem a pici babácskával. Mindjárt az első napon komoly gond volt viszont, hogy az intézet nem rendelkezett mellszívóval, én meg a nagy idegességben nem is gondoltam rá este, hogy elhozzam. Így aztán reggel nagyon cudarul éreztem magamat. Szerencsére Gergő behozta még délelőtt a saját készülékemet. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy fejhetek. Már nagyon fájt. Szerencsére volt egy szabad szoba a közelben. Nem sokáig. Mert minket a műtét után egy olyan hodályban helyeztek el, ahol elég sokan voltunk. Minden gyermek mellett ott voltak a szülők is. Ami ugyan nagyon dicséretes dolog, ám ha abból indulok ki, hogy nekem ott fejni kellett volna addig, amíg a kisbaba nem szoptatható, érthető, hogy eléggé kínos helyzet volt számomra. Pont a szoba legközepén "laktunk", minden irányból jól megfigyelhetően. Előttem egy ablak, körülöttem a gyerekek és szülők, mögöttem a nővéri asztal. Ennél az asztalnál napközben meglehetős nagy forgalom volt. Mivel az a sebészet posztoperatív őrzője, ezért több orvos, műtős, egyéb segítő is megfordult arrafelé, naponta többször. Olyenkor persze az embernek félre kellene tennie minden szeméremérzetet, és mit sem törődve a többiekkel, tenni a dolgát. Nem sikerült. Talán, ha csak szoptatni kellett volna... Mert az emberi, természetes dolog. De a fejéshez nem álltam eléggé spontán. Ez is, no meg a kialvatlanság is megtette a hatását: megcsappant a tejem. Nagyon megijedtem. Mikor Fülöp már szophatott, óránként mellre tettem - ezzel a személyzet éles nemtetszését váltva ki. De ezzel nemigen törődtem. Akkor estem igazán kétségbe, amikor rájöttem, hogy Fülöp elfelejtett szopni.
Hallottam már ugyan a cumi-mellbimbó zavarról, de eddig nem volt vele találkozásom, hiszen a cumit messziről kerültük. De Fülöp fél napig nem ehetett a műtét előtt, mellre tehát nem tehettem, ott lógott rajta az infúzió a karján, a gyomorszonda az orrában - még nagyon ki sem vehettem, hogy legalább ringassam. Muszáj volt valamivel megvigasztalni szegény, rémült kicsi fiacskámat! Így került cumi a szájába. Nagyon nem szerette, de jobb híján elfogadta. A műtét után pedig nagyon szigorú protokoll szerint lehet csak elkezdeni a táplálást. Először 4 gr, aztán 8, aztán 16, aztán 32, majd 64 gr folyadékot kaphat. Már az is engedménynek számított, hogy nem tápszert és teát kapott, mert a fiatal doktor elhitte nekem, hogy tudok tejet adni a saját gyerekemnek.
(Olyan szomorú, hogy bár ebben a kórházban működik az ország egyik anyatejgyűjtő központja, szinte ellenségesek azzal, aki a maga gyerekét szoptatja. Megérkezésünkkor az első kérdések között szerepelt:
- Hozott tápszert?
Értetlenül néztem:
- Minek? Szoptatott baba!
- Akkor adja a cumisüveget!
- De hát mifélét?
- Miért, teát miből iszik a baba?
- Hiszen még nincs egy hónapos sem! Csak szopik.
- Akkor nem hozott magával cumisüveget???? Hát akkor hogy fogjuk megtudni, hogy mennyit eszik a gyereke?
Szóval, ez volt az indítás, és ebben a szellemben zajlik itt az ápolás is.)
Szóval, mondom, már ez is engedmény volt, és meglehetősen rosszallóan néztek a nővérkék: anyatejet - műtött gyereknek?! Micsoda flanc ez már!
Én meg "szemtelenül" azt merészeltem kérni, hogy NE cumisüvegből etessék a babát. Megtették, amíg csak annyicska tej kellett, ami egyszerre belefért a fecskendőbe, Utána:
- Ugye, a 64 grammot már odaadhatom a cumisüvegből?
Mit felelhettem? Mondhattam volna, hogy ne, hiszen megkértem, és akármennyire fintorogva is, de beleegyeztek. Valami szörnyű tehetetlenség kerített hatalmába, a "most már akkor mindegy" érzése, és rábólintottam. Innentől kezdve már szoptathattam volna, de szegény kicsi babám nem tudott hatékonyan szívni. Hiába volt tejem, nem evett eleget.
- Mérje meg, mennyit szopik! - hangzott az utasítás.
Néhányszor megmértem. Volt, hogy azt mutatta a mérleg, hogy semmit sem evett a baba. Akkor fejtem neki, megetettem vele, majd még egyszer a mérlegre tettem. És a mérleg továbbra sem mutatott semmivel sem többet. Innentől felhagytam a méricskével. De a nővérek bepánikoltak: Ha nem lesz meg a napi "bevitje", akkor ők majd kapnak...! Hát akkor készítsék a tápot? Szerencsére volt még egy kis tejem a hűtőben, azzal etettük, amikor nem tudtam eleget fejni. De nagyon kikészített lelkileg ez a bánásmód.
- Hát persze, hogy nincs tejed - "vigasztaltak" az osztályon tartózkodó csecsemős anyukák - hiszen nem alszol semmit!
(Könnyen beszéltek - ők nem vacakoltak a szoptatással, két-három hónapos babájukat simán tápszerezték, és büszkék voltak rá, hogy ők mennyivel okosabban csinálják, mint én. No, még hogy óránként etetni! Ki hallott már ilyent? Hiszen ők ilyesmire nem érnek rá! Meg hát - nem kell azt a gyereket ilyen korán elkapatni! De nem ám!)
De hát hogyan is aludtam volna? Ha lementem az "anyaotthonba", mire elaludtam volna, már jönnöm kellett vissza. Mert a szülők ott lehetnek a gyermek mellett, sőt, nemcsak egy, de akár két széket is elfoglalhatnak egy éjszakára, no de ez már legyen elég! Ha van szabad ágy, nem az ő szép szemükért van. Punktum. Igaz, a másik anyuka, aki szoptatta a kisbabáját, külön szobát kaphatott, de az ő esetük súlyosabb volt. (Bár a mérleg hibájából a végén az ő babájuk tápszert is kapott.) Szóval: átlag napi három órát aludtam. Ez a gyermekágyi időszakban nem szerencsés.
Mikor a főorvos úr megtudta, hogy egész nap szoptatok, és nem mérem le mindet, odajött hozzám (természetesen éppen szoptattam), fölém hajolt, és rámkiáltott:
-Innentől kezdve pedig minden egyes étkezést mérjen, mert a gyereke nem fog fejlődni! Hogy gondolja, hogy felülírja, amit a nővérek kérnek?
Mértem. Este cumisüveget kapott. Remélem, hogy a tejemet. A szerencsém az volt, hogy az operáló orvos bocsátott el minket. Ő pedig láthatólag bízott bennem, és abban, hogy a gyerekem javát akarom. Az elbocsátás napján szörnyen izgultam, mert Fülöp éppen annyit nyomott, mint amikor bevittem - pont 4000 grammot. Igaz, hogy bevitelkor egy alapos szoptatás után mérték meg, majd utána leszívtak a gyomrából egy decinél is több mindenfélét (bár előtte már egy nagyot hányt), most meg éhgyomri súlya volt ennyi, de ha valaki nagyon kekeckedni akart volna, meg persze basáskodni, akkor bent tarthatott volna. Márió doktor kedvesen ránk nézett:
- Szóval nem fogyott a baba? Akkor menjenek szépen, majd otthon összeszedik magukat!
Mikor hazakerültünk, idegroncs voltam. Sírtam egy egész napon át. "Odabent" ezt a luxust nem engedtem meg magamnak - ennyire azért nem szolgáltathattam ki magamat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése