Várakozás. Türelem.
Ez a két készség, amit az anyaság nagy erőkkel igyekszik kibányászni az emberből.
Várni, hogy megfoganjon.
Várni, hogy megérjen. Közben szívszorongva lesni az ultrahang képernyőjét, amihez bár nem értek, de remélem, hogy meglátom azt a pici pulzáló pontocskát, az icipici szívet, ami remélhetőleg még vagy száz évig ugyanígy dobog majd, egészségesen.
Várni, hogy megmoccanjon.
Várni, hogy beforduljon.
Várni, hogy a fájások jönnek-e, hogy tágul-e a test, utat adva az új életnek.
És az a pillanat, igen, hogy felsír-e? Hogy ad-e bármilyen életjelet?
És elönt az öröm és az aggodalom egyszerre. Vagy gyors egymásutánban. Most már mindig így lesz? Hogy amint elérkeztünk egy vágyott pillanathoz, máris a következőket várhatjuk?
És van, amit nem szabad hagyni, és van, amit el kell engedni. Melyik melyik? Mennyi rossz döntést hoztam, ha csak az anyai pályafutásomat nézem, te jó ég! És mégis, mennyi jót! Valamit véglegesen elrontottam, valamit pedig zseniálisan megoldottam.
Mert vártam, hogy jelezze: éhes, szomjas, szüksége van rám.
Vártam, jelezze: elég volt, most belevágna egyedül. A felfedezésbe. Mert hatalmas feladat ez a világmegismerés, soha nem érünk a végére. Megismerni a testünket, a környezetünket, az emberit és az építettet, teremtettet egyaránt. Aztán az egészet működtető rugókat: a természeti és egyéb törvényeket, az emberi szükségleteket, ösztönöket, indulatokat, érzelmeket, és a felfoghatatlan, de mégis megérteni vágyott gondolatokat.
És közben az anya, az apa ott legyen résen, és várjon. Tudja, mikor kell beavatkozni, de tudjon hagyni felfedezni, amikor kell.
Hát ezért tanulnak meg várni türelmesen az anyák és az apák. Vagy mennek egymás agyára, ha nem sikerül belerázódni ebbe a tanulásba.
Aztán elsuhannak az évek.
Most is várok.
Várom, hogy végezzen a felvételivel.
Az új (nekem új, amúgy már bizonyára szakállas) egyetemi felvételi eljárás szerint persze legtöbb helyen nem kell felvételi - elég az érettségi és egyéb pontok rejtélyes összege és szorzata a bűvös 400 ponthoz. Aminél jóval kevesebb is elég lehet, sőt, elég is. De ezt a szorzósdit elég, ha a gimnáziumi osztályfőnökök, igazgatók és iskolatitkárok tudják - hálás köszönet nekik érte! Nekem nem véletlenül nincs sem közgazdász, sem könyvelői végzettségem.
Most is várok. Várom, hogy a többfordulós folyamat során hogyan bírja kislányom az iramot. Öt nap. Minden nap több órás feladatok. Fárasztó. És sok a tehetséges fiatal.
Három napig a festőművész szakra méricskélik őket. Neki még további két nap a szobrászat.
És a szülő vár. Vérmérséklettől függően izgul vagy... vagy csak vár.
Miért vagyok itt? Várni bárhol lehet. De én erősen hiszem, hogy a támogatás sokszor csak ennyi: jelen lenni. Azt a pár bátorító mondatot kimondani. Azt az ölelést adni. Biztosítani a lehetőséget a teljes ellazuláshoz. Csak annyit jelezni: érted vagyok itt. Addig picit zárójelbe kerülök.
Úgyis vártam már. Mennyi mindenre! Volt, hogy türelmetlenül, ingerülten. Volt, hogy megadással.
Volt, hogy dermedt ijedtségbe fagyva.
Volt, hogy zokogva.
Volt, hogy a visszatartott örömtől majdnem szétcsattanva.
És volt és van a felszabadult várakozás. Amikor elfogadom, hogy most erre való az életnek ez a szelete.
Várakozás. Türelem. Csiszolnak és csiszolódnak, mint a smirgli, mint a drágakő.
És egyszer csak kiderül: tulajdonképpen nélkülözhetetlen élet-kellék mindkettő.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése