tenger-cseppek

 Várakozás. Türelem. Ez a két készség, amit az anyaság nagy erőkkel igyekszik kibányászni az emberből. Várni, hogy megfoganjon. Várni, hogy megérjen. Közben szívszorongva lesni az ultrahang képernyőjét, amihez bár nem értek, de remélem, hogy meglátom azt a pici pulzáló pontocskát, az icipici szívet, ami remélhetőleg még vagy száz évig ugyanígy dobog majd, egészségesen.  Várni, hogy megmoccanjon.  Várni, hogy beforduljon. Várni, hogy a fájások jönnek-e, hogy tágul-e a test, utat adva az új életnek. És az a pillanat, igen, hogy felsír-e? Hogy ad-e bármilyen életjelet? És elönt az öröm és az aggodalom egyszerre. Vagy gyors egymásutánban. Most már mindig így lesz? Hogy amint elérkeztünk egy vágyott pillanathoz, máris a következőket várhatjuk? És van, amit nem szabad hagyni, és van, amit el kell engedni. Melyik melyik? Mennyi rossz döntést hoztam, ha csak az anyai pályafutásomat nézem, te jó ég! És mégis, mennyi jót! Valamit véglegesen elrontottam, valamit pedig zseniálisan me...

Az utolsó Bánk bán is lement ma. Szeretem a művet, még akkor is, ha a rendezésben nem tetszik minden. De soha nem akarom elfelejteni, ahogy az első főpróbahét végén, a premier előtti utolsó próba után a rendező kiültetett minket a nézőtérre, és pár szóban elmondta, miket szeretett volna üzenni a rendezésével. Nekem egy mondata maradt meg, ami a szívembe fúródott, mint hegyes, éles kés: "...azt akartam elmondani, hogy amíg mi a saját fontosnak vélt harcainkat vívjuk, addig a porontyaink magukra maradnak. Szeretném, ha jobban vigyáznánk rájuk." Tudom, hogy már akkor is cipeltem magammal ezt a mondatot. Azóta eltelt pár év, és ma megint eltemettük a darabot (így hívják, ha a szezonban már nem játsszuk többet). A végén lejöttem a színpadról, szépen átöltöztem, szívemben még csengett a beszélgetés a kollégával, aki nem tudta, miért megy a függöny elé Gertrúd kislánya egy kiskosárral, de most már tudja, mert elmondtam neki: ő a későbbi Szent Erzsébet, aki a szegényeknek kenyeret vi...

 - Kitaláltam egy új állatfajt! - jelenti be Füli. Az elmúlt héten torokfájás tartotta itthon. Az első napokban még fájdalomcsillapítóval is csak kábán vergődött az ágyban, de aztán, ahogy javult az állapota, ahogy egyre könnyebben ment a nyelés, unatkozni kezdett. Unalom ellen pedig kivételesen engedélyeztem neki, hogy filmezzen. Természetfilmeket, mert a különböző gémerek által feltett filmecskéktől a hátamon is feláll időnként a szőr. Így hát elővette a rég látott, nagyon kedvelt természetfilm-sorozatokat, és nosztalgiázva nézegette vissza. Különösen szívesen nézi a majmosakat. Rengeteg mindent meg lehet ismerni ezeken a filmeken keresztül az állatok életéről, családi és társadalmi berendezkedéséről. Fülöp úgy érezte, hiátus van az állatvilágban, hát feltalálta a tökéletes emberszabásút. - Ez a faj átlagosan kétméteresre nő meg, de nagyon vékony, max hatvan kiló, és ugyanolyan ügyesen közlekedik a fákon, mint a földön. A legvékonyabb ágakon is könnyedén és ügyesen megtartja magá...

Ijedten hajtottam le a Hungária körútról. Már megint félrement valami. Elönt az adrenalin: nem, ez biztosan nem velünk történik. Ez csak egy rossz álom. Pedig de. Velünk. És pedig nem. Nem rossz álom, ez a valóság. Pedig annyira sok mindenre figyeltem. Erre nem. Nem és nem. Reggel talán túlságosan is korán keltem, magamtól, még az ébresztő előtt, volt hát időm. Miért nem néztem át azt a nyamvadt papírt még egyszer, tüzetesen? Mert azon bizony ott áll feketén-fehéren, hogy erre az érettségire nyolcra kell érkezni. Nem kilencre, mint a múlt héten minden nap. Hát ezért le is késtük. Pedig...! Pedig tényleg mindent előkészítettünk. Pedig tényleg, még tanult is. Pedig tényleg, olyan korán indultunk, hogy akár véletlenül be is érhettünk volna. Ha... Ha nincs pont aznap egy útburkolat-javítás miatt dugó egy útszakaszon. Ami miatt negyed órát dugóban vesztegeltünk. Így aztán szép kényelmesen beértünk úgy negyed kilencre. Autóval vittem, hiszen a járványügyi helyzetre való tekint...

Harangoznak. Épp a delet ütik el. Megjött a HÉV. Hány harangszó húz ütemvonalat életem partitúrájába! Végiglapozni hosszú lenne. Így hát csak pörgetem a lapokat, szinte érzem ujjhegyeimen a bizsergető zsibbadást, amint a lapok éles széle puhán lehullik. És ki-kivillan egy-két ütem, egy rövid, vidám scherzo , egy hosszú, bölcs és komoly largo ma non troppo , egy-egy tánctétel, vagy éppen balul sikerült recitativo . Intermezzo -k sokasága lep meg, fájdalmas és szép románc , szívettépő requiem és ártatlan, csilingelő gyermekdalok. Össze-vissza kavarog az egész, néha az az érzésem, nem jó sorrendben vannak összefűzve a lapok. Pedig de. Csak mindig utólag nyer értelmet. Ahogy egy óriási general pausa csendjében a lélekben valahogy egymásra torlódik minden megelőző hang. Harangoznak. Szabadnapos vagyok, aludni akartam, de fiacskám rámírt: fogytán az inzulin, ha esetleg valaki lenne olyan kedves... Hát vagyok. Megyek. Persze, bosszankodhatnék, hogy miért ilyenkor, miért nem korábba...

Sötét van, pedig még nincs este. Szép rend van a konyhában, amikor hazajövök, szinte hitetlenkedek. Eszembe jut, hogy van egy szép kis tököcske a kamrában, meg kéne sütni. Felszelem. Hmm, ebből még valami finom süti is kikerülne... de milyen? Zabpelyhes? Kókuszos? Mézes? Apropó, méz. Itt a mézeskalács-időszak, nézzük csak, van-e hozzávaló itthon. Szinte minden. Sajnos tojás nincs, de sebaj, mire jó, ha a szomszédban laknak a nagyszülők... Ahogy a tésztát gyúrom, hallgatom a gyerekek kérésére betett Mikulásváró és karácsonyi Gryllus-cédét, orromat megüti a sülő tök édes illata. A korán beköszöntő sötétség miatt égnek a villanyok, szép meleg, sárga fény borítja be a lakást. Gyúrom a tésztát, hallgatom a karácsonyt idéző dalokat, és szívemben életre kelnek a régi karácsonyok. Teljes rendetlenségben bandukolnak keresztül a szívemen, mezítláb, puhán. Összevissza kavarognak, már nem tudom melyik emlék kihez tartozik, csak hagyom, hogy hassanak rám. Gyúrom a tésztát. Eszembe jut, hogy am...

Kerekezünk Fülivel a piacra. Közben eszébe jut: - Hány nap van még a születésnapomig? Vagy hány hónap? Vagy hány év? - Ó, születésnap minden évben van, nem kell arra évekig várni. Még négy hónap van addig. - Négy hónap? Az mennyi? Hány hét? - Úgy körülbelül tizenhat-tizenhét. Eddig még lesz az én születésnapom, mamáé és apáé is. - Hogy-hogy? Apának lesz előbb? Pedig ő az idősebb! - Igen, a születésnapok nem olyan sorrendben vannak, hogy aki fiatalabb, annak van előbb, hanem összevissza. - Összevissza? Ez meg hogy lehet? - Hát úgy, hogy az évnek nem ugyabban a részében születtünk. Nem ugyanabban a hónapban. És az évben visszatérnek a hónapok. Azok a hónapok is, szépen sorban, amelyekben születtünk. - Hát ezt nem értem. - Amikor gyerek voltam, nekem sokáig tartott, hogy megértsem. Mert tényleg furcsa, hogy szanaszét vannak a születésnapok az évben. Aztán megértettem, hogy az, hogy ki az idősebb, nem abból derül ki, hogy előbb vagy később van a születésnapja, hanem abból, hogy ...