Ijedten hajtottam le a Hungária körútról.
Már megint félrement valami.
Elönt az adrenalin: nem, ez biztosan nem velünk történik. Ez csak egy rossz álom.
Pedig de. Velünk. És pedig nem. Nem rossz álom, ez a valóság.
Pedig annyira sok mindenre figyeltem. Erre nem. Nem és nem.
Reggel talán túlságosan is korán keltem, magamtól, még az ébresztő előtt, volt hát időm. Miért nem néztem át azt a nyamvadt papírt még egyszer, tüzetesen?
Mert azon bizony ott áll feketén-fehéren, hogy erre az érettségire nyolcra kell érkezni. Nem kilencre, mint a múlt héten minden nap. Hát ezért le is késtük.
Pedig...!
Pedig tényleg mindent előkészítettünk.
Pedig tényleg, még tanult is.
Pedig tényleg, olyan korán indultunk, hogy akár véletlenül be is érhettünk volna.
Ha...
Ha nincs pont aznap egy útburkolat-javítás miatt dugó egy útszakaszon.
Ami miatt negyed órát dugóban vesztegeltünk.
Így aztán szép kényelmesen beértünk úgy negyed kilencre. Autóval vittem, hiszen a járványügyi helyzetre való tekintettel ezt ajánlották mindenkinek. Szinte az iskola ajtajáig. Futólag még át is szaladt a fejemben az elismerés, hogy mennyivel profibban oldhatják itt meg, hogy nincsen tömeg az utcán, mint a többi helyszínen. Mert ugye a koronavírus miatt egyesével, távolságtartással kell bemenni, ott igazolni magát mindenkinek, majd nagy távolságból megkeresni a kijelölt helyszínt.
Hát ezért nem volt itt tömeg. Mert a tömeg már bent szorongott a padokban, az érettségi feladatlap fölé hajolva, a tollát szorongatva.
Én meg még boldogan továbbhajtottam, gondolatban megveregettem a saját vállamat: ez az utolsó akadály, ezen átsuhan, az biztos. És akkor már semmi akadálya, hogy felvegyék. Valamiért egészen biztos vagyok benne, hogy az egyetemre való. Akkor is, ha nem ő a mintatanuló. Még legjobb barátja, az eminens is így látja. Mert bár nem ül le, hogy megtanulja az anyagot, van, amiből jóval többet tud, mint ami a tananyag. Még ha a kettő nem is mindig fedi egymást.
Hát ezt a boldog elégedettségemet és reménységemet láttam elrepülni ott, a Hungária körúton, amikor felhívott telefonon:
- Anya, haza tudnál most vinni?
Mint akit nyakon öntöttek hideg vízzel. Először a rémület:
- Rosszul vagy?
- Nem, nem, csak egy órával később érkeztem.
Most már persze érzem, hogy az az egy óra csak negyed volt, ha nyolc előtt egy perccel beesik, tuti, megkegyelmeznek neki. Vagy a fene tudja.
Amíg odaértem érte, végigfutott rajtam minden, amivel ez járhat. Minden rossz először, természetesen. Pedig amikor hívott, a hangja nyugtató volt:
- Anya, ez nem a világ vége, utánaérdeklődtem az igazgatóságon, a többi tárgyam érvényes marad, csak ebből az egyből kell szeptemberben vizsgázni.
Igen, szeptemberben. Amikor az egyetemek kezdődnek. Ahol ő NEM lesz jelen, pedig annyira odavaló.
És akkor nem fog járni utána semmiféle családi kedvezmény sem, hiszen már nagykorú. És a diabéteszes támogatások is a normál felnőtt támogatások lesznek. Pont most, amikor nőttek a gyerekek és felsőoktatásban tanulók kedvezményei... Hacsak... hacsak mondjuk nem kezd el egyéb nappali rendszerű tanfolyamot.
Végigsírtam azt a pár percet, míg visszaértem érte. De csak úgy, belülről, könnyek nélkül.
Szokva vagyok már a pofonokhoz, de azért nem tartom oda az arcom, ha nem muszáj.
Beszállt az autóba. Mosolygott.
- Nem dőlt össze a világ!
Hát nem, csak nagyon megrendült. Bennem mindenképp. Aztán hazafelé jövet arra gondoltam, amit Erzsi, az énekmesterem is javasolt: most biztatni kell, és biztos, hogy van értelme, megvan a célja, amiért ez pont így történt.
És hazáig ötleteltünk: vagy OKJ-s tanfolyam, vagy munka, vagy külföldi tanulmányút, vagy bármi, tényleg nem dőlt össze a világ. Ez az év akár még egy hatalmas ajándék is lehet.
Azért otthon megkért: hadd ne kelljen most két napig kijönnie a szobájából! Hát jó. Csak enni, meg egy keveset levegőzni. Mert azért a gyászmunkához akkor is idő kell, ha tudjuk, hogy a gyász után öröm is jöhet.
És fog is.
Biztosan.
Ez az év úgyis mindig ott nyomasztott engem: ennyivel kezdhetett volna később iskolába járni. Ki tudja? Most megnyeri!
A szeptemberi érettségire meg még egyszer felkészül.
És ki tudja?
Még az is lehet, hogy másik egyetemet választ majd. Mert amilyen százeszű, amilyen sokféle érdeklődésű, akár az is kiderülhet: van ennél alkalmasabb egyetem számára. Addig meg az Élet iskolájába is emelt szinten jár majd. Az emelt biosz-érettségi után.
Még szerencse, hogy a járványügyi helyzet miatt senkinek nem kell semmilyen igazolást hoznia, ha nem jelenik meg. Automatikusan azt jelenti, hogy halasztott, és automatikusan el is fogadták a halasztási kérelmét.
Úgyhogy akár keresztfélévesen is kezdhet. Bár... egy egész tanév nagyobb tanulsággal szolgálhat.
És szeptemberben kezdve talán jobban belevetheti magát az egyetemi élet indulásával járó pezsgésbe is.
Szívemből kívánom!
Már megint félrement valami.
Elönt az adrenalin: nem, ez biztosan nem velünk történik. Ez csak egy rossz álom.
Pedig de. Velünk. És pedig nem. Nem rossz álom, ez a valóság.
Pedig annyira sok mindenre figyeltem. Erre nem. Nem és nem.
Reggel talán túlságosan is korán keltem, magamtól, még az ébresztő előtt, volt hát időm. Miért nem néztem át azt a nyamvadt papírt még egyszer, tüzetesen?
Mert azon bizony ott áll feketén-fehéren, hogy erre az érettségire nyolcra kell érkezni. Nem kilencre, mint a múlt héten minden nap. Hát ezért le is késtük.
Pedig...!
Pedig tényleg mindent előkészítettünk.
Pedig tényleg, még tanult is.
Pedig tényleg, olyan korán indultunk, hogy akár véletlenül be is érhettünk volna.
Ha...
Ha nincs pont aznap egy útburkolat-javítás miatt dugó egy útszakaszon.
Ami miatt negyed órát dugóban vesztegeltünk.
Így aztán szép kényelmesen beértünk úgy negyed kilencre. Autóval vittem, hiszen a járványügyi helyzetre való tekintettel ezt ajánlották mindenkinek. Szinte az iskola ajtajáig. Futólag még át is szaladt a fejemben az elismerés, hogy mennyivel profibban oldhatják itt meg, hogy nincsen tömeg az utcán, mint a többi helyszínen. Mert ugye a koronavírus miatt egyesével, távolságtartással kell bemenni, ott igazolni magát mindenkinek, majd nagy távolságból megkeresni a kijelölt helyszínt.
Hát ezért nem volt itt tömeg. Mert a tömeg már bent szorongott a padokban, az érettségi feladatlap fölé hajolva, a tollát szorongatva.
Én meg még boldogan továbbhajtottam, gondolatban megveregettem a saját vállamat: ez az utolsó akadály, ezen átsuhan, az biztos. És akkor már semmi akadálya, hogy felvegyék. Valamiért egészen biztos vagyok benne, hogy az egyetemre való. Akkor is, ha nem ő a mintatanuló. Még legjobb barátja, az eminens is így látja. Mert bár nem ül le, hogy megtanulja az anyagot, van, amiből jóval többet tud, mint ami a tananyag. Még ha a kettő nem is mindig fedi egymást.
Hát ezt a boldog elégedettségemet és reménységemet láttam elrepülni ott, a Hungária körúton, amikor felhívott telefonon:
- Anya, haza tudnál most vinni?
Mint akit nyakon öntöttek hideg vízzel. Először a rémület:
- Rosszul vagy?
- Nem, nem, csak egy órával később érkeztem.
Most már persze érzem, hogy az az egy óra csak negyed volt, ha nyolc előtt egy perccel beesik, tuti, megkegyelmeznek neki. Vagy a fene tudja.
Amíg odaértem érte, végigfutott rajtam minden, amivel ez járhat. Minden rossz először, természetesen. Pedig amikor hívott, a hangja nyugtató volt:
- Anya, ez nem a világ vége, utánaérdeklődtem az igazgatóságon, a többi tárgyam érvényes marad, csak ebből az egyből kell szeptemberben vizsgázni.
Igen, szeptemberben. Amikor az egyetemek kezdődnek. Ahol ő NEM lesz jelen, pedig annyira odavaló.
És akkor nem fog járni utána semmiféle családi kedvezmény sem, hiszen már nagykorú. És a diabéteszes támogatások is a normál felnőtt támogatások lesznek. Pont most, amikor nőttek a gyerekek és felsőoktatásban tanulók kedvezményei... Hacsak... hacsak mondjuk nem kezd el egyéb nappali rendszerű tanfolyamot.
Végigsírtam azt a pár percet, míg visszaértem érte. De csak úgy, belülről, könnyek nélkül.
Szokva vagyok már a pofonokhoz, de azért nem tartom oda az arcom, ha nem muszáj.
Beszállt az autóba. Mosolygott.
- Nem dőlt össze a világ!
Hát nem, csak nagyon megrendült. Bennem mindenképp. Aztán hazafelé jövet arra gondoltam, amit Erzsi, az énekmesterem is javasolt: most biztatni kell, és biztos, hogy van értelme, megvan a célja, amiért ez pont így történt.
És hazáig ötleteltünk: vagy OKJ-s tanfolyam, vagy munka, vagy külföldi tanulmányút, vagy bármi, tényleg nem dőlt össze a világ. Ez az év akár még egy hatalmas ajándék is lehet.
Azért otthon megkért: hadd ne kelljen most két napig kijönnie a szobájából! Hát jó. Csak enni, meg egy keveset levegőzni. Mert azért a gyászmunkához akkor is idő kell, ha tudjuk, hogy a gyász után öröm is jöhet.
És fog is.
Biztosan.
Ez az év úgyis mindig ott nyomasztott engem: ennyivel kezdhetett volna később iskolába járni. Ki tudja? Most megnyeri!
A szeptemberi érettségire meg még egyszer felkészül.
És ki tudja?
Még az is lehet, hogy másik egyetemet választ majd. Mert amilyen százeszű, amilyen sokféle érdeklődésű, akár az is kiderülhet: van ennél alkalmasabb egyetem számára. Addig meg az Élet iskolájába is emelt szinten jár majd. Az emelt biosz-érettségi után.
Még szerencse, hogy a járványügyi helyzet miatt senkinek nem kell semmilyen igazolást hoznia, ha nem jelenik meg. Automatikusan azt jelenti, hogy halasztott, és automatikusan el is fogadták a halasztási kérelmét.
Úgyhogy akár keresztfélévesen is kezdhet. Bár... egy egész tanév nagyobb tanulsággal szolgálhat.
És szeptemberben kezdve talán jobban belevetheti magát az egyetemi élet indulásával járó pezsgésbe is.
Szívemből kívánom!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése