Ugrás a fő tartalomra

Születésnapok

Kerekezünk Fülivel a piacra.
Közben eszébe jut:
- Hány nap van még a születésnapomig? Vagy hány hónap? Vagy hány év?
- Ó, születésnap minden évben van, nem kell arra évekig várni. Még négy hónap van addig.
- Négy hónap? Az mennyi? Hány hét?
- Úgy körülbelül tizenhat-tizenhét. Eddig még lesz az én születésnapom, mamáé és apáé is.
- Hogy-hogy? Apának lesz előbb? Pedig ő az idősebb!
- Igen, a születésnapok nem olyan sorrendben vannak, hogy aki fiatalabb, annak van előbb, hanem összevissza.
- Összevissza? Ez meg hogy lehet?
- Hát úgy, hogy az évnek nem ugyabban a részében születtünk. Nem ugyanabban a hónapban. És az évben visszatérnek a hónapok. Azok a hónapok is, szépen sorban, amelyekben születtünk.
- Hát ezt nem értem.
- Amikor gyerek voltam, nekem sokáig tartott, hogy megértsem. Mert tényleg furcsa, hogy szanaszét vannak a születésnapok az évben. Aztán megértettem, hogy az, hogy ki az idősebb, nem abból derül ki, hogy előbb vagy később van a születésnapja, hanem abból, hogy hány gyertya van a tortáján, vagyis hány éves.
- Boldinak mikor van a születésnapja?
- Tudod, karácsonykor. Decemberben.
- És most is decemberben lesz majd?
- Igen. De ő már tizenöt éves lesz, te meg még csak hét.
- Juj. Tizenöt éves?!
- Bizony. De legközelebb nekem lesz szülinapom.
- Mikor?
- Júliusban.
- Amikor születtél, akkor is július volt?
- Igen, azért van júliusban a szülinapom.
- Figyelj, csak anya! Rájöttem valamire. Régen, nagyon régen, amikor te még nem születtél meg, akkor is volt egy július!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Az útelágazáson álló fa

Egy halászfaluban élt egyszer egy szegény özvegyasszony egyetlen lányával, Hanakóval. Csak néhány éve költöztek a faluba. Amíg az asszony férje, egy gazdag kereskedő életben volt, a család jólétben és bőségben élt a városban. De nemhiába mondják, hogy terem baj, ha nem vetik is. Egy napon a kereskedő hirtelen megbetegedett, és nemsokára nagy temetést rendeztek neki. Az özvegy egyedül maradt a kislányával, és talán azért, mert nem értett a kereskedéshez, vagy azért, mert balszerencse üldözte őket, az üzlet napról napra rosszabbul ment, a vevők fogytak, az adósságok nőttek. Az özvegy végül nem tehetett egyebet: eladott mindent, amije maradt, kifizette adósságait és elköltözött a városból. A faluban szerényen éltek, és a kis Hanako, alighogy felcseperedett, tőle telhetően segített édesanyjának. Együttérző, jó szívvel áldotta meg a természet, vidám és kedves volt, mindenki, aki megismerte, tüstént megszerette. Özvegy édesanyjának sok örömet szerzett, és amikor az asszony látta, hogy kislán...

Simogatható

Tegnapelőtt este elalvás előtt Füli felsóhajtott: - Jaj, most olyan lánynak érzem magamat! - Ezt hogy érted? - kérdeztem tőle. - Hát a simogatás miatt. Merthogy aznap este is - szokás szerint - simogattam Fülit.Ezt a szertartást amúgy rendszeresen igényli, ha valamiért kimarad, könyörög, hogy jöjjek. - De kisfiam, hiszen te magad is szereted, ha simogatlak, nem? - De akkor is olyan lányos - hangzott a mélabús válasz. Elgondolkodtam. Tény, hogy Hamarok nem simogatnak. Bár ezt a tényt én nem tudom normálisnak tekinteni. De neki ez a férfi-norma... Ez a férfi norma??? Akkor nagyon rosszul van. Lázasan töröm a fejemet, mit tegyek, hogy számára is elfogadhatóvá tegyem azt, ami amúgy a világ legtermészetesebb dolga. Hogy az emberek megérintik egymást, és ez a szeretet általános, nem csak nők számára használható jele. - Tudod, Fülöp, a férfiak is szoktak simogatni, és ők is szeretik, ha simogatják őket. Sóhaj. Csendes nyöszörgés. Hát igen. Most mit is mondjak. Végül eszembe jut: ...

Apu - L. papa

Az utolsó Bánk bán is lement ma. Szeretem a művet, még akkor is, ha a rendezésben nem tetszik minden. De soha nem akarom elfelejteni, ahogy az első főpróbahét végén, a premier előtti utolsó próba után a rendező kiültetett minket a nézőtérre, és pár szóban elmondta, miket szeretett volna üzenni a rendezésével. Nekem egy mondata maradt meg, ami a szívembe fúródott, mint hegyes, éles kés: "...azt akartam elmondani, hogy amíg mi a saját fontosnak vélt harcainkat vívjuk, addig a porontyaink magukra maradnak. Szeretném, ha jobban vigyáznánk rájuk." Tudom, hogy már akkor is cipeltem magammal ezt a mondatot. Azóta eltelt pár év, és ma megint eltemettük a darabot (így hívják, ha a szezonban már nem játsszuk többet). A végén lejöttem a színpadról, szépen átöltöztem, szívemben még csengett a beszélgetés a kollégával, aki nem tudta, miért megy a függöny elé Gertrúd kislánya egy kiskosárral, de most már tudja, mert elmondtam neki: ő a későbbi Szent Erzsébet, aki a szegényeknek kenyeret vi...