Harangoznak.
Épp a delet ütik el.
Megjött a HÉV.
Hány harangszó húz ütemvonalat életem partitúrájába!
Végiglapozni hosszú lenne. Így hát csak pörgetem a lapokat, szinte érzem ujjhegyeimen a bizsergető zsibbadást, amint a lapok éles széle puhán lehullik. És ki-kivillan egy-két ütem, egy rövid, vidám scherzo, egy hosszú, bölcs és komoly largo ma non troppo, egy-egy tánctétel, vagy éppen balul sikerült recitativo. Intermezzo-k sokasága lep meg, fájdalmas és szép románc, szívettépő requiem és ártatlan, csilingelő gyermekdalok. Össze-vissza kavarog az egész, néha az az érzésem, nem jó sorrendben vannak összefűzve a lapok. Pedig de. Csak mindig utólag nyer értelmet. Ahogy egy óriási general pausa csendjében a lélekben valahogy egymásra torlódik minden megelőző hang.
Harangoznak.
Szabadnapos vagyok, aludni akartam, de fiacskám rámírt: fogytán az inzulin, ha esetleg valaki lenne olyan kedves... Hát vagyok. Megyek.
Persze, bosszankodhatnék, hogy miért ilyenkor, miért nem korábban, de nem teszem. Mert csak mi tudjuk, micsoda előrelépés ez. Inkább viszem az inzulint, tartályba töltve, és hálát adok, hogy van. Inzulin. Meg pumpa hozzá. Meg szakorvos. Meg állami támogatás.
És azért is, hogy jól-rosszul, de hajlandó részt venni a saját diabetesze menedzselésében. És egyre többször: jól. A doktornő figyelmeztette, hogy különösen szeretheti őt a Jóisten, hogy mind ez ideig semmi szövődménye nincs, holott nem mindig ragyognak az eredményei. Hogy ő egy "megőrzött ember". És most, ahogy ezeket a szavakat írom, belémnyilall: ez a neve! Még meg sem született, de féltő szeretettel bíztuk őt a Legfőbb Gondviselő kezébe.
És mekkora szükség volt rá! No meg nekünk is, hogy elhiggyük: ott van. Az Ő óvó tenyerén. Akkor is, ha cukorbeteg. Akkor is, ha sokmindenben ordítóan más, mint a kortársai. Van, amiben gyengébb, van, amiben utolérhetetlenül jobb. És micsoda ajándék, hogy ezt már ő is tudja, és el is fogadja!
Épp a delet ütik el.
Megjött a HÉV.
Hány harangszó húz ütemvonalat életem partitúrájába!
Végiglapozni hosszú lenne. Így hát csak pörgetem a lapokat, szinte érzem ujjhegyeimen a bizsergető zsibbadást, amint a lapok éles széle puhán lehullik. És ki-kivillan egy-két ütem, egy rövid, vidám scherzo, egy hosszú, bölcs és komoly largo ma non troppo, egy-egy tánctétel, vagy éppen balul sikerült recitativo. Intermezzo-k sokasága lep meg, fájdalmas és szép románc, szívettépő requiem és ártatlan, csilingelő gyermekdalok. Össze-vissza kavarog az egész, néha az az érzésem, nem jó sorrendben vannak összefűzve a lapok. Pedig de. Csak mindig utólag nyer értelmet. Ahogy egy óriási general pausa csendjében a lélekben valahogy egymásra torlódik minden megelőző hang.
Harangoznak.
Szabadnapos vagyok, aludni akartam, de fiacskám rámírt: fogytán az inzulin, ha esetleg valaki lenne olyan kedves... Hát vagyok. Megyek.
Persze, bosszankodhatnék, hogy miért ilyenkor, miért nem korábban, de nem teszem. Mert csak mi tudjuk, micsoda előrelépés ez. Inkább viszem az inzulint, tartályba töltve, és hálát adok, hogy van. Inzulin. Meg pumpa hozzá. Meg szakorvos. Meg állami támogatás.
És azért is, hogy jól-rosszul, de hajlandó részt venni a saját diabetesze menedzselésében. És egyre többször: jól. A doktornő figyelmeztette, hogy különösen szeretheti őt a Jóisten, hogy mind ez ideig semmi szövődménye nincs, holott nem mindig ragyognak az eredményei. Hogy ő egy "megőrzött ember". És most, ahogy ezeket a szavakat írom, belémnyilall: ez a neve! Még meg sem született, de féltő szeretettel bíztuk őt a Legfőbb Gondviselő kezébe.
És mekkora szükség volt rá! No meg nekünk is, hogy elhiggyük: ott van. Az Ő óvó tenyerén. Akkor is, ha cukorbeteg. Akkor is, ha sokmindenben ordítóan más, mint a kortársai. Van, amiben gyengébb, van, amiben utolérhetetlenül jobb. És micsoda ajándék, hogy ezt már ő is tudja, és el is fogadja!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése