tenger-cseppek

Végre egy szép nyári nap: nem fulladoztunk, bár meleg volt, nagyon meleg, de egy kis szellő is simogatott, és ráadásul a reggeli eső frissen tartotta még délután is a világot. A késői ebéd után nekiindultunk. Erzsike legutóbb kinézett egy párnát, ami finom puha, kék mintás, és hosszúkás alakú. -Mindig pont ilyent szerettem volna - áradozott, amikor a párnáról beszélt. Már naponta többször is megkérdezte, mikor is megyünk vissza, hogy megvegyük. Mert amikor legutóbb arrafelé jártunk, bizony nem vettük meg, bár szerettük volna. Mert amíg fent voltunk, úgy gondoltam, ráér lent is kiválasztani. Ám lent - furamód - nem volt egy darab sem a csodaszép, pihe-puha párnából. -Menjünk vissza! - könyörgött Erzsi. Ám Fülöp már teljesen irányíthatatlanná vált, sem mellettünk nem akart sétálni, sem a kocsiba beülni, de kézben sem érezte jól magát - szaladgálni akart, a saját feje után. Már fogytán volt a türelmem, az erőm, így inkább megígértem, hogy külön ezért visszajövünk még egyszer. Hát most...

Tegnap délután Gergő gyakorolt egy kicsit Boldival. Most nagyon belehúztunk, hisz mindjárt itt a vizsga. Ami azt illeti, egyre jobban megy a játék a kis lurkónak. Igen szépen játszik, muzikálisan, most már a kéztartás is elfogadható. És ami fontos: minden darab egyben van, fejben van, ujjban van. De azért nem szabad ilyenkor egy napot sem kihagyni, mert az nagyon meghallatszik aztán a kritikus pillanatban. Ám a jó gyakorláshoz elengedhetetlen a megfelelő koncentráció, és mi tagadás, elég nehéz ezt elérni úgy, hogy egy két és fél éves csimota mászkál az ember keze alatt, időnként "odatuffol" egyet (bármiből lehet pisztoly...), és elég vicceseket mond. Ezért aztán papa ilyenkor fogja magát és átmasírozik hozzánk Fülöpöstül, míg Boldi odaát az ő régi hangszerükön gyakorol. (Még özönvíz előtti darab, de bírja a kiképzést. Kis Sting zongora, és igaz, hogy a mamáék lakásának csaknem a negyedét elfoglalja, de hát ereklyeként tiszteljük-szeretjük.) Tegnap is így történt. Fülöp aztán...

Fülöp is nagyon szereti a meséket. Szereti persze, ha képről mesélünk, ilyenkor előnyben részesíti azokat a részleteket, ahol szemmel láthatóan valami gubanc van, például sír az ovis kislány, mert nem sikerült időben eljutnia a vécére, az óvónéni meg vigasztalgatja; vagy mondjuk olyan részt elmeséltet vagy hússzor, ahol egy utas dühödten üti-rúgja a vasúti jegykiadó automatát, egy kisgyerek pedig csodálkozva nézi. No, ezekről mindenféle hosszas helyzetelemzéseket szeret hallgatni. - De miért? - hangzik a szokott, logikus kérdés. De szereti a kis komplett meséket is, amiket a zenebölcsiben mesélünk, bábbal, nagyon eldramatizálva. Ma meglepett, hogy a Vitéz Leventét hallgattuk (Kolompos cédéről, kábé félórás mese), és amikor a sárkányhoz értünk, aki közeledik a vitéz Leventéhez, ám a hős nem tud védekezni, mert a forró tűztől áthevült kardját eldobja, és védtelen marad, Füli felkiáltott: - Jaj, ez félelmetes! Ebből látom, hogy már ezt is érti. Óriási. Nagyon szereti azokat a mesé...

Este Fülöp éppen ezt a magyar népmesét nézte, amikor nagyobb testvérei megérkeztek az iskolából.  A mese egy szegény emberrel kezdődik, aki szolgálatot keres. Az erdőben találkozik egy öregemberrel, aki pedig épp szolgát keres, és a szegény ember fiait kéri szolgának. A fiúknak három napot kéne hűséggel őrizni a bárányokat, de csak a legkisebb állja ki a próbát. Ő az, aki követi egész nap a bárányokat, így láthatja, hogy igazándiból angyalokat őriz. A gazdája megdicséri, ki is fizeti a száz forintot, sőt, még azt is megengedi neki, hogy valamit kívánjon – a jó szolgálatáért cserébe. A fiú azonban eddigre már tudja, hogy a gazdája maga a Jóisten, így csak azt kéri tőle, hogy hadd menjen haza elbúcsúzni a családjától, no meg a pénzt is nekik adni, és ő maga hadd legyen továbbra is a Jóisten pásztora. Hát eddig a mese.  Boldi a furulyaszó alatt azt mondta: - Én nem választottam volna, hogy pásztor maradjak, még ha az Isten is lenne a gazdám, mert ki gondozná ak...

Már délelőtt szállingózni kezdett a hó. Nagyon jól tette, mert már éppen meglehetősen ideges voltam – mindenféle felgyülemlett gondjaim miatt. Ezekből a legerősebb a helyszűke problémája, ami különösen télen, amikor az ember beszorul a lakásba, ráadásul vakációzó gyermekekkel, érthető módon igencsak felerősödik. Mindenesetre pompás megoldást nyújtott erre a hóesés: ki akar a lakásban hancúrozni, kergetőzni, sikítani, ha odakint éppen havazik? Azonnal öltöztek, szaladtak „hógolyózni”. Nem volt ugyan elég hó hozzá, de hát kit érdekel ez ilyenkor? Amikor gyönyörűséges hópihéket lehet csapdába ejteni a sötétkék kabáton, és addig gyönyörködni bennük hangos visítozás közepette, amíg el nem olvad? Ez megadta a mai nap pozitív alaphangulatát. Ha hó esik, akkor tél van. Ha tél van, akkor jöhet a karácsony. Ha pedig karácsony jön, akkor tulajdonképpen mért is ne jönne a betlehemezés? Ez a jó szokás az Egyesületben már évek óta, hogy a tagok gyerekei betanulnak egy régi helyi népi ihletésű p...

Erzsi nem szeret úgy beszélni, hogy nem teljesen figyelek rá. Tulajdonképpen igaza van. Csak sajnos ezt nem mindig tudom megvalósítani. Múltkor, egy közös vacsorázásnál keresztül-kasul beszélgettünk az asztal fölött, mindenféle dínókról, gőzhajtásos tutajokról, állatokról, rendetlenkedő osztálytársakról. Elsősorban Boldi mesélt. Őt a legkevésbé sem zavarja, ha párhuzamosan kell beszélgetnie. Erzsi egy ideig jelentkezett(!), aztán majdhogynem sírva fakadt. Mert persze nem kapcsoltunk azonnal, és tovább hagytuk csevegni Boldit, mint az jogos – legalábbis Erzsi szerint. Amikor végre megkapta a hőn áhított figyelmet, feltette a nagy kérdést: - Mondd, kik veszekednek többet: akik ismerik egymást, vagy akik nem ismerik? (Mit válaszoltál volna?)

A teraszunk anyaga nagyon gyönge. Minduntalan leesnek a járólapok. Meglazulnak, összetörnek, elcsúsznak. Nem segít ezen az újrarakás sem. Talán azért nem, mert aki építette, nemigen tartotta fontosnak a minőséget, ami volt – azt használta. Így például a terasz alapjának jelentős része hungarocell (bár ma már nem így hívják). Jövőre kicseréljük – ígérjük minden évben magunknak. De aztán valahogy mégsem került rá mindeddig sor. Mindig volt valami fontosabb és halaszthatatlanabb. Így a terasz maradt úgy, ahogy örököltük. De megbecsült része a portánknak: minden évben tavasztól őszig hatalmas virágoskertté növi ki magát. Tavasszal, a fagyosszentek után felsétálnak a pincéből a muskátlik, viaszvirágok, könnyezőpálmák, broméliák, kaktuszok, spárgák, mindenféle futó- és állónövények, és főleg: a leanderek. Nem is tudom, hogy férnek el odalent abban a csöpp kis helységben. Egy biztos: kell nekik mindig egy kis idő, amíg összeszedik magukat. De utána…! Habzik a terasz a sok virágtól. A leande...