Ugrás a fő tartalomra

Újabb Füli-száj

Tegnap délután Gergő gyakorolt egy kicsit Boldival. Most nagyon belehúztunk, hisz mindjárt itt a vizsga. Ami azt illeti, egyre jobban megy a játék a kis lurkónak. Igen szépen játszik, muzikálisan, most már a kéztartás is elfogadható. És ami fontos: minden darab egyben van, fejben van, ujjban van. De azért nem szabad ilyenkor egy napot sem kihagyni, mert az nagyon meghallatszik aztán a kritikus pillanatban.
Ám a jó gyakorláshoz elengedhetetlen a megfelelő koncentráció, és mi tagadás, elég nehéz ezt elérni úgy, hogy egy két és fél éves csimota mászkál az ember keze alatt, időnként "odatuffol" egyet (bármiből lehet pisztoly...), és elég vicceseket mond. Ezért aztán papa ilyenkor fogja magát és átmasírozik hozzánk Fülöpöstül, míg Boldi odaát az ő régi hangszerükön gyakorol. (Még özönvíz előtti darab, de bírja a kiképzést. Kis Sting zongora, és igaz, hogy a mamáék lakásának csaknem a negyedét elfoglalja, de hát ereklyeként tiszteljük-szeretjük.)
Tegnap is így történt. Fülöp aztán energikusan dolgozott itthon is, Gyuri bácsi csoda-szintijét nyúzta kissé talán illetlen vehemenciával. Papa rá is szólt:
- Te Fülöp! Erzsinek tanulnia kéne, hagyd most abba!
Mire ő csak úgy foghegyről:
- De én most gyakorlok!

................................

Ma reggel csodálatos felhőszakadás volt. Néztük a konyhaablakból. Beszélgettünk, mi mindennek jó az eső. Jó a fáknak, füveknek, virágoknak, bokroknak...
Kis gondolkodás után azt mondja:
- Meg az esernyőnek. (Persze ez eredetiben inkább ásányó, de így nehéz leírni, mert rövid á-val mondja.)
Elmosolyodtam. Persze. Annak is.
Látta az arcomon, hogy nem érzem annyira fontosnak az eső ilyetén előnyét, ezért ismét, nyomatékosan hozzátette:
- De az esernyőnek is jó az eső!!!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Az útelágazáson álló fa

Egy halászfaluban élt egyszer egy szegény özvegyasszony egyetlen lányával, Hanakóval. Csak néhány éve költöztek a faluba. Amíg az asszony férje, egy gazdag kereskedő életben volt, a család jólétben és bőségben élt a városban. De nemhiába mondják, hogy terem baj, ha nem vetik is. Egy napon a kereskedő hirtelen megbetegedett, és nemsokára nagy temetést rendeztek neki. Az özvegy egyedül maradt a kislányával, és talán azért, mert nem értett a kereskedéshez, vagy azért, mert balszerencse üldözte őket, az üzlet napról napra rosszabbul ment, a vevők fogytak, az adósságok nőttek. Az özvegy végül nem tehetett egyebet: eladott mindent, amije maradt, kifizette adósságait és elköltözött a városból. A faluban szerényen éltek, és a kis Hanako, alighogy felcseperedett, tőle telhetően segített édesanyjának. Együttérző, jó szívvel áldotta meg a természet, vidám és kedves volt, mindenki, aki megismerte, tüstént megszerette. Özvegy édesanyjának sok örömet szerzett, és amikor az asszony látta, hogy kislán...

Apu - L. papa

Az utolsó Bánk bán is lement ma. Szeretem a művet, még akkor is, ha a rendezésben nem tetszik minden. De soha nem akarom elfelejteni, ahogy az első főpróbahét végén, a premier előtti utolsó próba után a rendező kiültetett minket a nézőtérre, és pár szóban elmondta, miket szeretett volna üzenni a rendezésével. Nekem egy mondata maradt meg, ami a szívembe fúródott, mint hegyes, éles kés: "...azt akartam elmondani, hogy amíg mi a saját fontosnak vélt harcainkat vívjuk, addig a porontyaink magukra maradnak. Szeretném, ha jobban vigyáznánk rájuk." Tudom, hogy már akkor is cipeltem magammal ezt a mondatot. Azóta eltelt pár év, és ma megint eltemettük a darabot (így hívják, ha a szezonban már nem játsszuk többet). A végén lejöttem a színpadról, szépen átöltöztem, szívemben még csengett a beszélgetés a kollégával, aki nem tudta, miért megy a függöny elé Gertrúd kislánya egy kiskosárral, de most már tudja, mert elmondtam neki: ő a későbbi Szent Erzsébet, aki a szegényeknek kenyeret vi...

Színe és visszája

Olyan érzésem volt pont, mint amikor a nagyi 90. szülinapi ünnepségén voltunk. A gyülekezete szervezte neki, még szeretetvendégség (értsd: egy kis uzsonna) is volt, tortával. A gyülekezeti tagok kitettek magukért. Szép kis beszédek voltak, megemlékezések arról, hogy a nagyi milyen csodálatos példamutató életet élt, mennyi embernek segített, milyen sokszor vigyázott gyerekekre, vasalt, segített rendszeresen a háztartásban, a gyülekezetben. Egyik ámulatból a másikba estünk. Ez egészen biztosan az az ember, akit én ismerek? Akinek gyerekként kifejezetten terhére voltunk? Aki menekült a családból, a háztartási munka végét pedig tényleg csak a legutolsó végszükség esetén fogta meg - nálunk legalábbis. Ezek szerint másutt nem így volt. Külön rákérdeztem a gyülekezeti nagycsaládosoknál: előfordult, de tényleg, hogy a nagyi náluk vasalt? Igen, minden héten legalább egyszer - hangzott hálától elérzékenyülő hangon. Hmm. A gyülekezet ifjúsági zenekara belekezdett egy szép kis énekbe, melyben öreg...