Végre egy szép nyári nap: nem fulladoztunk, bár meleg volt, nagyon meleg, de egy kis szellő is simogatott, és ráadásul a reggeli eső frissen tartotta még délután is a világot.
A késői ebéd után nekiindultunk. Erzsike legutóbb kinézett egy párnát, ami finom puha, kék mintás, és hosszúkás alakú.
-Mindig pont ilyent szerettem volna - áradozott, amikor a párnáról beszélt. Már naponta többször is megkérdezte, mikor is megyünk vissza, hogy megvegyük. Mert amikor legutóbb arrafelé jártunk, bizony nem vettük meg, bár szerettük volna. Mert amíg fent voltunk, úgy gondoltam, ráér lent is kiválasztani. Ám lent - furamód - nem volt egy darab sem a csodaszép, pihe-puha párnából.
-Menjünk vissza! - könyörgött Erzsi. Ám Fülöp már teljesen irányíthatatlanná vált, sem mellettünk nem akart sétálni, sem a kocsiba beülni, de kézben sem érezte jól magát - szaladgálni akart, a saját feje után. Már fogytán volt a türelmem, az erőm, így inkább megígértem, hogy külön ezért visszajövünk még egyszer.
Hát most jött el ennek az ideje.
Haladt az autó az M0-on, szépen, mindig az előírt maximális sebességgel. Közben a nap kicsattanó jókedvvel, tolakodóan udvarolt a nyári játéktól már kissé elfáradt világnak. Bevallom: nekem jólesett az igyekezete.
Aztán valahogy feltűnt, hogy a hátsó üléseken szokatlanul nagy a csend. Gyors pillantás a tükörbe: nem csinálnak valami huncutságot? De semmi különös nem történt. Hacsak az nem, hogy Fülöp elaludt. Olyan kedves volt a kis oldalra hajtott fejecskéjével, elnyílt szájacskájával. Belefeledkeztem a látványba. De nemcsak ezért. A visszapillantó tükörben egyszerre megláttam Erzsit, amint szanaszét zilált copfocskáival tátott szájjal bámulja Boldit. Boldi valami nagyon érdekeset magyarázhatott - mint általában. Értelmes tekintettel és azzal az utánozhatatlan, szelíd kedvességgel, ami annyira jellemző rá. Arányos termet, hatalmas, melegbarna szemek, kerek, barátságos arc - könnyű gyönyörködni bennük. Erzsi a szanaszét repülő hajacskájával, Boldi a göndör drótfrizurával. Erzsi a lányos bájjal, Boldi a férfiasodó öntudattal. A napsugarak mintha mindenhonnan körbefonták volna őket. Nem érzékeltem árnyékot, csak a fényt, a világosságot. Szépek voltak. Eszembe jutott, hogy ezek az édes, festenivalóan szép ember-palánták egyszer belőlem, belőlünk lettek. Valahonnan mélyről feltört bennem a boldogság: az enyémek!
A tükör szépen keretbe foglalta őket: egymás mellett ragyogott a három kis arcocska.
Addig-addig néztem, míg majdnem elfelejtettem: most én itt a sofőr vagyok! Pont abban a kanyarban, amitől még anyukámtól megtanultam: kissé félelmetes hely ám! Mert hosszan kanyarodik. Előre kell figyelni.
De azért titokban még többször hátralestem, míg meg nem érkeztünk.
És valahogy nem fájt az sem, hogy a visszapillantó tükör a három kedves kincs mellett két üres ülést is mutatott.
Hálás vagyok a háromért.
A késői ebéd után nekiindultunk. Erzsike legutóbb kinézett egy párnát, ami finom puha, kék mintás, és hosszúkás alakú.
-Mindig pont ilyent szerettem volna - áradozott, amikor a párnáról beszélt. Már naponta többször is megkérdezte, mikor is megyünk vissza, hogy megvegyük. Mert amikor legutóbb arrafelé jártunk, bizony nem vettük meg, bár szerettük volna. Mert amíg fent voltunk, úgy gondoltam, ráér lent is kiválasztani. Ám lent - furamód - nem volt egy darab sem a csodaszép, pihe-puha párnából.
-Menjünk vissza! - könyörgött Erzsi. Ám Fülöp már teljesen irányíthatatlanná vált, sem mellettünk nem akart sétálni, sem a kocsiba beülni, de kézben sem érezte jól magát - szaladgálni akart, a saját feje után. Már fogytán volt a türelmem, az erőm, így inkább megígértem, hogy külön ezért visszajövünk még egyszer.
Hát most jött el ennek az ideje.
Haladt az autó az M0-on, szépen, mindig az előírt maximális sebességgel. Közben a nap kicsattanó jókedvvel, tolakodóan udvarolt a nyári játéktól már kissé elfáradt világnak. Bevallom: nekem jólesett az igyekezete.
Aztán valahogy feltűnt, hogy a hátsó üléseken szokatlanul nagy a csend. Gyors pillantás a tükörbe: nem csinálnak valami huncutságot? De semmi különös nem történt. Hacsak az nem, hogy Fülöp elaludt. Olyan kedves volt a kis oldalra hajtott fejecskéjével, elnyílt szájacskájával. Belefeledkeztem a látványba. De nemcsak ezért. A visszapillantó tükörben egyszerre megláttam Erzsit, amint szanaszét zilált copfocskáival tátott szájjal bámulja Boldit. Boldi valami nagyon érdekeset magyarázhatott - mint általában. Értelmes tekintettel és azzal az utánozhatatlan, szelíd kedvességgel, ami annyira jellemző rá. Arányos termet, hatalmas, melegbarna szemek, kerek, barátságos arc - könnyű gyönyörködni bennük. Erzsi a szanaszét repülő hajacskájával, Boldi a göndör drótfrizurával. Erzsi a lányos bájjal, Boldi a férfiasodó öntudattal. A napsugarak mintha mindenhonnan körbefonták volna őket. Nem érzékeltem árnyékot, csak a fényt, a világosságot. Szépek voltak. Eszembe jutott, hogy ezek az édes, festenivalóan szép ember-palánták egyszer belőlem, belőlünk lettek. Valahonnan mélyről feltört bennem a boldogság: az enyémek!
A tükör szépen keretbe foglalta őket: egymás mellett ragyogott a három kis arcocska.
Addig-addig néztem, míg majdnem elfelejtettem: most én itt a sofőr vagyok! Pont abban a kanyarban, amitől még anyukámtól megtanultam: kissé félelmetes hely ám! Mert hosszan kanyarodik. Előre kell figyelni.
De azért titokban még többször hátralestem, míg meg nem érkeztünk.
És valahogy nem fájt az sem, hogy a visszapillantó tükör a három kedves kincs mellett két üres ülést is mutatott.
Hálás vagyok a háromért.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése