Betlehemes

Már délelőtt szállingózni kezdett a hó.
Nagyon jól tette, mert már éppen meglehetősen ideges voltam – mindenféle felgyülemlett gondjaim miatt. Ezekből a legerősebb a helyszűke problémája, ami különösen télen, amikor az ember beszorul a lakásba, ráadásul vakációzó gyermekekkel, érthető módon igencsak felerősödik. Mindenesetre pompás megoldást nyújtott erre a hóesés: ki akar a lakásban hancúrozni, kergetőzni, sikítani, ha odakint éppen havazik? Azonnal öltöztek, szaladtak „hógolyózni”. Nem volt ugyan elég hó hozzá, de hát kit érdekel ez ilyenkor? Amikor gyönyörűséges hópihéket lehet csapdába ejteni a sötétkék kabáton, és addig gyönyörködni bennük hangos visítozás közepette, amíg el nem olvad?

Ez megadta a mai nap pozitív alaphangulatát. Ha hó esik, akkor tél van. Ha tél van, akkor jöhet a karácsony. Ha pedig karácsony jön, akkor tulajdonképpen mért is ne jönne a betlehemezés? Ez a jó szokás az Egyesületben már évek óta, hogy a tagok gyerekei betanulnak egy régi helyi népi ihletésű pásztorjátékot, amit a közeli művelődési házban előadnak – a közönség teljes lelkesedése közepette. Ám az idén a művházba bonyolult okokból már nem mehettünk karácsony-közeli időpontban. De hát ez is akadály? Elvégre hosszú évszázadokig megfelelt a házról-házra járás. Miért ne próbálhatnánk meg mi is?
És így lett.
És ilyenkor elgondolkozom azon, hogy egy spontán ötlet spontán megvalósulásához mennyi háttérmunka, szervezkedés szükséges. Megbeszélni, kinél jövünk össze próbálni, ki lesz angyal vagy éppen pásztor, ki lesz a fuvaros, ki fogad bennünket, milyen sorrendben érkezzünk. Aztán összeszedni a szükséges kellékeket: szőrök, bundák, kucsmák, angyalruhák, glóriák, szárnyacskák, csengettyű (mit ér egy karácsonyi angyal csengő nélkül?), és persze maga a kis betlehemes: összeállítani a figurákat, hogy egy kis „élőkép” alakuljon ki belőle. Tavaly készítette nekünk a kisdedet Máriával, Józseffel, a három királlyal és három pásztorral egy kedves nyugdíjas német ismerős – gyapjúból. Nagyon szép, ízléses és igényes munka, hagyományos szín-szimbolikával. Ehhez hozzátettünk még egy filc-csacsit, egy filc-tehénkét és egy pöttöm filc-angyalt. Kizárólag kézimunka. És természetesen: gyönyörű. Fölébük állítottuk a betlehemi csillagot is. Kicsit sajnálom, hogy nincs egy olyan hely a lakásunkban, ahol ki lehetne tenni ebben az időszakban ezt a szépséget szemmagasságban is. Méltatlan dolog, hogy a szekrény tetején kuksol.
Ma viszont nézhették elegen: egész délután házról-házra jártunk, és vittük magukkal. Suhantunk autóinkkal a hópelyhek között. Már sötét volt, és a közeli dombon a legsötétebb napnak kijáró pogány tűz-rítust tartottak – bizonyára a sokezeréves fény-ünnep emlékére. Verték a dobot, valamit daloltak hozzá, és nagy lánggal égett a tűz. Így mentünk az első házhoz.
Mindenhol nagyon szívélyes fogadtatás várt, de ennek megvolt az a varázsa, hogy ez volt az Első. A próbán szépen, ügyesen levezényelt kis műsorban időnként megbicsaklott a kis pásztorok hangja, időnként kihagytak egy-egy részt, de mégis: milyen jó volt! A folyosón öltözködni át gyerekből – pásztornak, angyalnak. Hol a subám? Nem ez az én kalapom! Nem láttad a szárnyamat? Nincs még egy glóriánk véletlenül? Ne hangoskodj, nem mindenki szeretne minket hallgatni a folyosón! Cipőket belépéskor levetni! – és hasonló mondatok, mondat-foszlányok pihéi között libegtek be a marcona bajuszú pásztorok és a csengettyű-hangú angyalok. „Szabad a betlehemesnek?” Ugyan bizony, mit lehet erre mondani?

Négy családnál játszották el a karácsonyi angyalokkal találkozó tréfás öreg és a fiatal pásztorok kis történetét, akik olyan szegények, hogy ajándékot is csak a nincsből adhatnak – így ajánlják fel szívüket a gyermek Jézusnak. Aztán „Jézuskának fázik lába, gyűjtsünk neki csizmácskára!” – felkiáltással indul a kalapozás. Mindenütt szívesen adtak: ki almát, ki mézeskalácsot, csokit, szaloncukrot, süteményt vagy éppen pénzt is – mégiscsak csizmavásárlásról van szó, vagy mi!
Különös érzés volt látni, hogy ezek a nemrég még csepp gyermekek milyen jól, ízesen, hangsúlyozva, értelmezve és főleg: milyen élvezettel beszéltek, énekeltek, játszottak. Nagyok lettek már. Kiskamaszok.

Az est végének fénypontja az osztás volt. Mert az est során minden, ami a kalapba gyűlt, azonnal egy hatalmas, feneketlennek tűnő csodazsákba vándorolt abból a célból, hogy ott „megszaporodjon”. És tényleg: a végére egészen sok minden lett benne! Méltányosan szétosztottuk: mindenkinek jutott olyan, amit szeretett, ha pedig nem felelt meg, becserélhette. Jó volt látni, hogy már türelmesebbek, és az igazságérzetük is fejlett, de a méltányosság is megvan bennük.

A végén megjegyezték a gyerekek: „Jó volt nagyon. Csak az a kár, hogy nem gyalog mentünk. Annak még jobb hangulata lett volna!” Éreznek már valamit ezek a lurkók… Ahogy a régies képeslapokon: mennek a gyerekek kucsmában, bundában, kis betlehemmel a kezükben a behavazott tájon. Előttük a házak sorakoznak, mögöttük a csizmanyomok. És persze a csillagok sziporkázva ragyognak.
Mármint a képeslapon.