tenger-cseppek

Olyan érzésem volt pont, mint amikor a nagyi 90. szülinapi ünnepségén voltunk. A gyülekezete szervezte neki, még szeretetvendégség (értsd: egy kis uzsonna) is volt, tortával. A gyülekezeti tagok kitettek magukért. Szép kis beszédek voltak, megemlékezések arról, hogy a nagyi milyen csodálatos példamutató életet élt, mennyi embernek segített, milyen sokszor vigyázott gyerekekre, vasalt, segített rendszeresen a háztartásban, a gyülekezetben. Egyik ámulatból a másikba estünk. Ez egészen biztosan az az ember, akit én ismerek? Akinek gyerekként kifejezetten terhére voltunk? Aki menekült a családból, a háztartási munka végét pedig tényleg csak a legutolsó végszükség esetén fogta meg - nálunk legalábbis. Ezek szerint másutt nem így volt. Külön rákérdeztem a gyülekezeti nagycsaládosoknál: előfordult, de tényleg, hogy a nagyi náluk vasalt? Igen, minden héten legalább egyszer - hangzott hálától elérzékenyülő hangon. Hmm. A gyülekezet ifjúsági zenekara belekezdett egy szép kis énekbe, melyben öreg...

- Ha szomorú vagy, vagy csak fáradt, vagy egyszerűen erőt szeretnél meríteni, valami igazi ős-erőt, menj, és ölelj meg egy fát! Érezni fogod, ahogy a fa is visszaölel téged, és feltölt energiával! - tanácsolta egyszer egy nagyon bölcs apáca barátnőm. Be is tartom a tanácsát. Bár ami azt illet, nem minden fa hagyja megölelni magát. Van, amelyiket nem is kívánja az ember ölelgetni. Vagy azért, mert túlságosan alacsonyról indulnak az ágai, és egyszerűen nem lehet a törzséhez hozzáférni. Vagy azért, mert arasznyi hosszúságú, erős tüskékkel veszi körül magát. Vagy azért, mert annyira mézgásak, hogy szinte lehelik maguk körül: vigyázat, ragacsos vagyok! Sokat tűnődöm azon, hogy mennyire fontosak számomra a fák. Olyan emberiek. Olyanok nekem, mint óvó lelkek körülöttünk. Mindig készen állnak, mindig adnak, cserében nem várnak semmit. Vagy nem sokat. Nagyon szeretem a diófákat. A többségüknek méltóságteljes, gömbölyű koronája, szép, sima, könnyen megmászható törzse van. Szinte hívogat: na, ...

Egy halászfaluban élt egyszer egy szegény özvegyasszony egyetlen lányával, Hanakóval. Csak néhány éve költöztek a faluba. Amíg az asszony férje, egy gazdag kereskedő életben volt, a család jólétben és bőségben élt a városban. De nemhiába mondják, hogy terem baj, ha nem vetik is. Egy napon a kereskedő hirtelen megbetegedett, és nemsokára nagy temetést rendeztek neki. Az özvegy egyedül maradt a kislányával, és talán azért, mert nem értett a kereskedéshez, vagy azért, mert balszerencse üldözte őket, az üzlet napról napra rosszabbul ment, a vevők fogytak, az adósságok nőttek. Az özvegy végül nem tehetett egyebet: eladott mindent, amije maradt, kifizette adósságait és elköltözött a városból. A faluban szerényen éltek, és a kis Hanako, alighogy felcseperedett, tőle telhetően segített édesanyjának. Együttérző, jó szívvel áldotta meg a természet, vidám és kedves volt, mindenki, aki megismerte, tüstént megszerette. Özvegy édesanyjának sok örömet szerzett, és amikor az asszony látta, hogy kislán...

Az örmény krónikák szerint van egy különleges rózsatő, az Anahakan, amely 100 évben egyszer virágzik, ám ha virágba borul, a kertjének gazdáját halhatatlanná teszi. Mesélik a régi öregek, hogy Örményország királyának kertjében valamikor rég volt egy Anahakan rózsa. Nem virult, épp csak tengődött. A király felfogadta birodalma legjobb kertészét, aki naponta kapálta, trágyázta, forrásvízzel locsolgatta a rózsát. Télre tavasz jött, nyárra ősz, de a rózsatő épp csak leveledzett. A király haragra gerjedt, a kertészt lefejeztette. Gazdagságot ígért az utódjának. Az évek teltek, a kertészek fogytak. A rózsatő vegetált és alig akadt már kertész Örményországban. Egy napon egy 18 éves legény jelentkezett szolgálatra. Becsületes nevén Sanvel. A király megkérdezte: - Mihez értesz? - Megvallom Uram - felelte a fiú – még magam sem tudom, ezért is szeretnék szerencsét próbálni. - Ó, Te hitvány alak, akkor Te a halált keresed, nem szolgálatot! - Irgalmazz Uram! Ifjú vagyok és félek a haláltól. Szer...

Valahogy minden belefért. Pont úgy jöttek ki szabadnapok, hogy el tudtuk rendezkedni a hagyatékot. Hogy Zsuzsi pont ki tudta venni szabadnak ezt a hetet. Hogy mindenki el tudott tőle búcsúzni, aki csak akart - ha máshogy nem, hát üzenetet küldött. Hogy pont belefért a közös négyes hétvégi beszélgetés. A gyógyító, tisztító, tisztázásra lehetőséget nyújtó. Nevetéssel, sírással, dühvel, haraggal, megkönnyebbüléssel, humorral. Szeretettel. Hogy megkönyörült rajta az Isten: "az utolsó két hétre bezárta az eszét és a száját, hogy meg tudja nyitni a szívét" (Zsuzsi). Hogy mi is megnyithassuk a miénket. Hogy egymáshoz érjen a lelkünk egy röpke pillanatra. Hogy megérezzük: a nagy szétszórtság és zavarodottság alatt van egy réteg, ami aranyból van. Vagy legalábbis tartalmaz értékes pici aranyrögőket.  Hogy érdemes átmosni az idő és a fájdalmak vizében, megrázni az emlékezés szitáján, és csak ezeket a kincseket tenni a tarisznyába. A salak marad. És mindig terem új belőle.  A kincses ta...

Apu búcsúztatója előtt nagyon ideges voltam: nem tudtam, kik jönnek, milyen szándékkal jönnek, kell-e védekezésre felkészülni.  A barátnőm születésnapi ünnepségéről érkeztem. Megfogott a nagycsaládi összetartás, amit mindig is irigyeltem tőlük: minden nagyszülő, nagynéni és nagybácsi, unokatestvérek és testvérek, de még az oldalági rokonság is erősen összetart, nemcsak számon tartják egymást, de folyamatosan jelen vannak segítő szándékkal és tettekkel egymás életében.  Hihetetlen mag-energiát érzek náluk, miközben ez mégsem teljesen exkluzív: kiterjedt baráti kört gyűjtöttek össze, az azonos értékrend alapján. Egy gyönyörű mesét mondott az egyik népzenész és pszichoterapeuta barátjuk egy százévente egyszer nyíló rózsáról, a szeretetteljes baráti kapcsolatok, a spontaneitás és az erőfeszítések közötti kényes egyensúlyról, persze, sírtam. Egy tál meleg gulyáslevessel eltelve indultam a templom felé. Hazaugrottam a fekete ruhámért - szülinapi örömünnepre mégsem akartam gyászban ...