tenger-cseppek

Délután kimentünk a gyerekekkel a játszótérre. Vicces, hogy igazándiból töksötét lett már, mire fél ötre neki tudtuk magunkat durálni, hogy elinduljunk. Mi is tartott eddig, gondolkodnom kell. Hát persze. Fülöp itthon nem szeret aludni ebéd után, ezért nagyon sokféle furfangos módszert próbáltam már ki, változó sikerrel. Ma azonban az ebéd utáni ágyban tekergős nem-akarok-aludni, de-anya-már-eleget-aludtunk típusú vergődések közben eszembe jutott a mentőöv: először alszunk, aztán kimehetünk a játszótérre. Ennek azért van nagy jelentősége, mert Fülöp állandóan a játszótérre akar menni. Nem tudom, akkor is így lenne-e, ha nem kertes házban laknánk (bár emlékeim szerint a nagyok is minimum kétszer kívánkoztak udvarra ekkora tökmag korukban), de neki nem elég az udvar. Pedig szép nagy, hiszen a házunk is éppencsak hogy azért kuporog itt a sarkában, hogy mennél kevesebb helyet vegyen el a játszadozó gyerekektől. De Fülinek ez smafu. Szóval az Igazi, az Igazán Érvényes Délutáni Ját...

Boldit megnézte egy pszichológus. Izgult előtte, nem tudta, milyen elvárásoknak kell megfelelni, egyáltalán, milyen is lesz majd. Aztán nagyon jól érezte bent magát. (Tudnak valamit ezek a pszichológusok...) Amikor kijött, nagyon felszabadult volt. Nem akartam kérdezni semmiről, magától kezdte mondani: -Nagyon jó volt! Rengeteget kellett rajzolni. Lerajzoltatta velem a családomat. Utána azt mondta, hogy képzeljem el, hogy egy boszorkány mindenkit állattá varázsolna, és így is rajzoljak le megint mindenkit. Tudod, anya, mit rajzoltam? -??? -Apa medve lett, te egy nyuszika, Fülöp róka, én kisbárány, Erzsi pedig mókuska... Hááááát.... Kell-e várjak magyarázatot?

Egy Teljesen Átlagos Hétköznapon reggel háromnegyed hat körül riadtan ugrok ki az ágyból. Nem, nem szól az óra, sem a telefon, csak valami belső kis gépezet jelzi, hogy most már ideje elindítani a napot, ha minden bele akar férni. Így hát megadom magamat, felkelek. Megkeresem a ruháimat. A gyerekszobában van a gardrób. Ez azt jelenti, hogy nagyon halkan kell nagyon sötétben tapogatóznom, ügyelve arra, hogy az úton alattomosan elhelyezkedő legókat, lovakat, pisztolyokat és egyéb ártalmatlannak tűnő tereptárgyakat különösebb baleset nélkül ki tudjam kerülni. Ilyenkor nem számít a ruha színe, örülök, ha elég hosszú a nadrág, és az évszak kívánalmainak megfelel. Óvatosan  végiggyönyörködöm a gyerekek ellazult, kisimult kis arcán, ellenállok a vágynak, hogy megsimogassam őket (mert akkor aztán vége az ő pihenésüknek is), és kisurranok a fürdőbe. Gyors, barátságos pillantás a tükörből visszasandító, rendezetlen frizurájú hölgynek (jaj, tegnap elfelejtettem hajat mosni!), majd gyors mo...

Végre egy szép nyári nap: nem fulladoztunk, bár meleg volt, nagyon meleg, de egy kis szellő is simogatott, és ráadásul a reggeli eső frissen tartotta még délután is a világot. A késői ebéd után nekiindultunk. Erzsike legutóbb kinézett egy párnát, ami finom puha, kék mintás, és hosszúkás alakú. -Mindig pont ilyent szerettem volna - áradozott, amikor a párnáról beszélt. Már naponta többször is megkérdezte, mikor is megyünk vissza, hogy megvegyük. Mert amikor legutóbb arrafelé jártunk, bizony nem vettük meg, bár szerettük volna. Mert amíg fent voltunk, úgy gondoltam, ráér lent is kiválasztani. Ám lent - furamód - nem volt egy darab sem a csodaszép, pihe-puha párnából. -Menjünk vissza! - könyörgött Erzsi. Ám Fülöp már teljesen irányíthatatlanná vált, sem mellettünk nem akart sétálni, sem a kocsiba beülni, de kézben sem érezte jól magát - szaladgálni akart, a saját feje után. Már fogytán volt a türelmem, az erőm, így inkább megígértem, hogy külön ezért visszajövünk még egyszer. Hát most...

Tegnap délután Gergő gyakorolt egy kicsit Boldival. Most nagyon belehúztunk, hisz mindjárt itt a vizsga. Ami azt illeti, egyre jobban megy a játék a kis lurkónak. Igen szépen játszik, muzikálisan, most már a kéztartás is elfogadható. És ami fontos: minden darab egyben van, fejben van, ujjban van. De azért nem szabad ilyenkor egy napot sem kihagyni, mert az nagyon meghallatszik aztán a kritikus pillanatban. Ám a jó gyakorláshoz elengedhetetlen a megfelelő koncentráció, és mi tagadás, elég nehéz ezt elérni úgy, hogy egy két és fél éves csimota mászkál az ember keze alatt, időnként "odatuffol" egyet (bármiből lehet pisztoly...), és elég vicceseket mond. Ezért aztán papa ilyenkor fogja magát és átmasírozik hozzánk Fülöpöstül, míg Boldi odaát az ő régi hangszerükön gyakorol. (Még özönvíz előtti darab, de bírja a kiképzést. Kis Sting zongora, és igaz, hogy a mamáék lakásának csaknem a negyedét elfoglalja, de hát ereklyeként tiszteljük-szeretjük.) Tegnap is így történt. Fülöp aztán...

Fülöp is nagyon szereti a meséket. Szereti persze, ha képről mesélünk, ilyenkor előnyben részesíti azokat a részleteket, ahol szemmel láthatóan valami gubanc van, például sír az ovis kislány, mert nem sikerült időben eljutnia a vécére, az óvónéni meg vigasztalgatja; vagy mondjuk olyan részt elmeséltet vagy hússzor, ahol egy utas dühödten üti-rúgja a vasúti jegykiadó automatát, egy kisgyerek pedig csodálkozva nézi. No, ezekről mindenféle hosszas helyzetelemzéseket szeret hallgatni. - De miért? - hangzik a szokott, logikus kérdés. De szereti a kis komplett meséket is, amiket a zenebölcsiben mesélünk, bábbal, nagyon eldramatizálva. Ma meglepett, hogy a Vitéz Leventét hallgattuk (Kolompos cédéről, kábé félórás mese), és amikor a sárkányhoz értünk, aki közeledik a vitéz Leventéhez, ám a hős nem tud védekezni, mert a forró tűztől áthevült kardját eldobja, és védtelen marad, Füli felkiáltott: - Jaj, ez félelmetes! Ebből látom, hogy már ezt is érti. Óriási. Nagyon szereti azokat a mesé...

Este Fülöp éppen ezt a magyar népmesét nézte, amikor nagyobb testvérei megérkeztek az iskolából.  A mese egy szegény emberrel kezdődik, aki szolgálatot keres. Az erdőben találkozik egy öregemberrel, aki pedig épp szolgát keres, és a szegény ember fiait kéri szolgának. A fiúknak három napot kéne hűséggel őrizni a bárányokat, de csak a legkisebb állja ki a próbát. Ő az, aki követi egész nap a bárányokat, így láthatja, hogy igazándiból angyalokat őriz. A gazdája megdicséri, ki is fizeti a száz forintot, sőt, még azt is megengedi neki, hogy valamit kívánjon – a jó szolgálatáért cserébe. A fiú azonban eddigre már tudja, hogy a gazdája maga a Jóisten, így csak azt kéri tőle, hogy hadd menjen haza elbúcsúzni a családjától, no meg a pénzt is nekik adni, és ő maga hadd legyen továbbra is a Jóisten pásztora. Hát eddig a mese.  Boldi a furulyaszó alatt azt mondta: - Én nem választottam volna, hogy pásztor maradjak, még ha az Isten is lenne a gazdám, mert ki gondozná ak...