Délután kimentünk a gyerekekkel a játszótérre.
Vicces, hogy igazándiból töksötét lett már, mire fél ötre neki tudtuk magunkat durálni, hogy elinduljunk.
Mi is tartott eddig, gondolkodnom kell.
Hát persze.
Fülöp itthon nem szeret aludni ebéd után, ezért nagyon sokféle furfangos módszert próbáltam már ki, változó sikerrel.
Ma azonban az ebéd utáni ágyban tekergős nem-akarok-aludni, de-anya-már-eleget-aludtunk típusú vergődések közben eszembe jutott a mentőöv: először alszunk, aztán kimehetünk a játszótérre.
Ennek azért van nagy jelentősége, mert Fülöp állandóan a játszótérre akar menni.
Nem tudom, akkor is így lenne-e, ha nem kertes házban laknánk (bár emlékeim szerint a nagyok is minimum kétszer kívánkoztak udvarra ekkora tökmag korukban), de neki nem elég az udvar. Pedig szép nagy, hiszen a házunk is éppencsak hogy azért kuporog itt a sarkában, hogy mennél kevesebb helyet vegyen el a játszadozó gyerekektől. De Fülinek ez smafu.
Szóval az Igazi, az Igazán Érvényes Délutáni Játék az a játszótéren zajlik. És nagyon ritkán részesül ebben a kegyben szegény kis csimota.
No de ma szabadnap van, ezért aztán könnyen ígérgettem.
És láss csodát: szinte úgy kellett ébreszteni négy óra körül.
És ha már frissen ébredt, azért nem árt egy kis evés-ivás és ezeknek a kiegészítő tevékenysége, mert jobb megelőzni a bajt. (Magyarul a hisztit, ami az éhes-szomjas és vécére szoktatott nagyfiúkat utolérheti nem megfelelő körülmények esetén.)
Igen ám, de közben a Nagyok meg elkezdtek nézni egy nindzsagós filmet, amit aztán "de csak ennek a résznek a végéig" meg kellett nézniük. Mert nemhiába nagyok és okosak: amíg a kicsi aludt, ők tanultak, gyakoroltak, kérem! - jogosan járt nekik egy kis bambulás.
Így történt, hogy sötétedés után indultunk el.
- Nézd, mit tudok! - csengett az utcán Fülöp hangja. Hát úgy biciklizik már, hogy mindkét lába a magasban, ő meg csak gurul, gurul, és szlalomozik. No meg örül saját sikerének.
Boldi megjegyezte:
- Milyen kis ügyes fiú. Mert, ugye, a régi időkben...!
De ez felesleges volt. Ő is ugyanilyen ügyesen kezdett annak idején. Csak akkoriban még nem találták fel a futóbiciklit, ezért támasztókerekessel repesztett.
Viszont eszembe jutott, hogy én voltam vagy nyolcéves, mire egyedül tudtam és mertem tekerni. Hm...
Mifelénk az a szokás, hogy sötétedéskor bezárják a játszótereket, komoly, nagy biciklilakatokkal - nehogy a randalírozók tönkretegyék. Igaz, a kerítés olyan alacsony, hogy a potenciális randalírozóknak meg sem kottyan. Emiatt - mármint a zárásra gondolok - kissé aggodalmas gondolatokkal indultam a gyerekekkel a Süsüs játszóra, de szerencsénk volt: mi értünk oda hamarabb! Amíg a lakatos ember odadurrogott a motorján, legalábbis az összes játékot kipróbáltuk. Csúszda, hinták, forgók, mászókák. Fülöpnek külön boldogság volt, hogy ma kapott először overált a fenekére, és így nem fázott. Már többször is megkérdezte szegény kölkecském: Miért kell nekem fáznom? Hát most nem kellett. Boldogan csúszkált, hintázott, mászott. Kedves kis kacagása betöltötte a hideg, üres, sötét játszóteret. No azért nem annyira sötét, mert a lámpák szép meleg sárga fénye szelíden világította meg a terméskő kerítésszakaszokat, de azért mégiscsak egészen és tagadhatatlanul este volt.
A levegő pedig valami egészen különös aromájú.
Gyerekkoromban, vidéken volt ősszel ennyire tiszta, szinte fájdalmasan jószagú a levegő. Mikor az édes őszi illat átvált a csípős hidegre. De még nem az az igazi csikorgatós hideg. Éppen csak megmutatja magát: látod, itt vagyok, december vagyok - de még nem bánt, csak szinte simogat. Nagyokat szippantottam a finom, gyerekkorom küldte levegőből, és pár percre én is gyerek lettem. Felmásztam a legmagasabb kötélmászókára. Fülöp aggodalmasan kérdezte az aljából:
- Anya, kell segítség?
Biztos vagyok benne, hogy segít, ha kérem.
Boldi és Erzsi pedig megtalálták a ferde forgót. Ez egy olyan játékszer, amin körbe is lehet sétálni, de rajta ülve tökéletesen jól lehet a kisebbeket körhintáztatni - bár a leesés veszélye így is aránytalanul nagy. Szóval ezen az alkalmatosságon billegett a két nagyobbik, majd azon próbálkoztak, hogy hason fekve húzkodják rajta magukat. Legalább olyan jól szórakoztak, mintha szánkóztak volna. És a csípős levegőben benne volt ennek az ígérete is.
Talán a jövő héten szánkózunk is majd, kint, a Daru-dombon.
Aztán jött a motoros legény, mint valami kérub a pallosával, csakhogy ő a bicikli- (akarom mondani: játszótéri kapu)zárak kulcsait csörgette.
Nekünk meg búcsút intett a játszótér, és elindultunk a négy biciklivel, természetesen nagyon gyorsan - haza.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése