Nyár-ünnep

Ma este nyár-ünnep volt nálunk. Az egész udvar ünnepelt. Nehéz szavakkal visszaadni, amit az összes többi érzékszervvel kell átélni. Egyszerűen maga volt a mennyország, az időtlenség. A nap forróságától áthevült az udvar, és ezt a meleget ontotta magából. Az alkonyi fények aranyba vonták az udvart, majd eltűntek, de az árnyéknak is fénye volt. A teraszon álló leanderek tiszta erőből virágzottak és illatoztak. A kopott vakolatú zöld kisház fala előtt jókedvűen guggoltak a muskátlik. A fű száraz az udvar nagy részén, szúrja az ember mezítlábas talpát. De ez is jó. Ez is – nyár. A kút körül és a fűszerkertben derékig érnek az illatos gyógynövények, a menta, a citromfű. A parasztmályvák embernél is magasabbak, és méltóságteljesen egyenesednek fölfelé, szárukon büszkén viselve tenyérnyi virágaikat. A gyerekek visongva, kacagva vetették magukat délután a medencébe, felüdítve ezzel magukat, és mindenkit, aki csak látta őket. Most az asztal körül sertepertélnek, de az asztal mellett álló kis felfújt medence még emlékszik a délutánra, és minket is emlékeztet. A kert öntudatosan ontja ajándékait: a cukkinit, uborkát, paprikát, babot, paradicsomot, salátákat, káposztát, málnát. Az udvarunk királynője kétségtelenül a barackfa. Legalábbis egyelőre. Mert a diófa még kicsi, a körtefákon pedig még éretlen a termés. De most a barack az ünnepelt. Sokat termett, és még mindig van rajta. Egy hónapon keresztül ellátott bennünket csodálatos, édes gyümölcsével. Még Erzsi is rákapott, pedig ő nehezen fogadja az újdonságot. (Amúgy elképzelhetetlen mennyiségű sárgabarackot főztem be az idén. Legalább tíz estém a baracklekváré volt. A legvégén már külön leszedtem a levét. Megkóstoltam. Olyan, mintha folyékony napsugarat inna az ember…)
Egész héten rendezkedtünk, pakolásztunk, igyekeztünk magunk körül az egész évben félbehagyott dolgokat befejezni. Gergő is végére ért a festésnek. Többek között a százéves, gyönyörű kerti garnitúrát is átfestette. Ünnep, ahogyan kinéznek: ábrándos világoskékre festett kovácsoltvas lábak, hófehér ülőlap, karfa és háttámla, hatalmas karosszékek a kerek asztal körül. Mindez a nyárias udvarban, a gyerekmedence mellett. Mi kell még, hogy igazi legyen az ünnep? Egy kis szalonnasütés! No meg a borocska hozzá. Szeretném a szememmel felszívni a látványt, ahogy a lufis terítő mellett (ó, de régen kaptuk Hannytól! Legalább tizenhárom éve) ül a kis családunk: papa, ölében a nagyon álmos és maszatos kis Fülöppel, Erzsi, hosszú, frissen mosott, kibontott hajjal és barna alapon tarkavirágos kánikularuhácskában (mint egy kis élő virágszál), Boldi a bátortáboros pólójában és drapp nadrágban (apához öltözött a drága…), Gergő pedig fontoskodva járkál a ház és az asztal között. A nap már lement, de otthagyta nekünk melegét, örömét – és a holdat, hogy visszaverje sugarait. A hold pedig (Erzsi ovis jele…), bágyadtan, erőtlenül ült az utcai fa tetejére, onnan néz ránk, a vidáman ünneplő családra, csodálkozva, hogy hogyan lehet ennyire boldog az ember. Nagy udvart növesztett magának, ebből pedig kitaláljuk, hogy holnap szél lesz. „Úgy van, hidegfront jön. Tíz fokot csökken a hőmérséklet” – mondja Gergő, mert ő minden nap megnézi az előrejelzéseket. „Így aztán egész elviselhető lesz, mire nyaralunk. Akár huszonöt fokra is lehűlhet a levegő napközben.”
Az ünneplést és az ünnepi vacsorát egy kis krumpliszirom zárja. (No meg egy maffin Erzsinek. Ő ezzel is ünnepel. Megérdemli, mert már nem fogja be a fülét, ha kutyás ház előtt megyünk el. Így sokkal egyszerűbb biciklizni is!)
A szalonna maradékait a saláta maradéka bátorítja a gyomrunk felé, majd mi is befelé szállingózunk a házba fürdeni, aludni.