Ugrás a fő tartalomra

Nyár-ünnep

Ma este nyár-ünnep volt nálunk. Az egész udvar ünnepelt. Nehéz szavakkal visszaadni, amit az összes többi érzékszervvel kell átélni. Egyszerűen maga volt a mennyország, az időtlenség. A nap forróságától áthevült az udvar, és ezt a meleget ontotta magából. Az alkonyi fények aranyba vonták az udvart, majd eltűntek, de az árnyéknak is fénye volt. A teraszon álló leanderek tiszta erőből virágzottak és illatoztak. A kopott vakolatú zöld kisház fala előtt jókedvűen guggoltak a muskátlik. A fű száraz az udvar nagy részén, szúrja az ember mezítlábas talpát. De ez is jó. Ez is – nyár. A kút körül és a fűszerkertben derékig érnek az illatos gyógynövények, a menta, a citromfű. A parasztmályvák embernél is magasabbak, és méltóságteljesen egyenesednek fölfelé, szárukon büszkén viselve tenyérnyi virágaikat. A gyerekek visongva, kacagva vetették magukat délután a medencébe, felüdítve ezzel magukat, és mindenkit, aki csak látta őket. Most az asztal körül sertepertélnek, de az asztal mellett álló kis felfújt medence még emlékszik a délutánra, és minket is emlékeztet. A kert öntudatosan ontja ajándékait: a cukkinit, uborkát, paprikát, babot, paradicsomot, salátákat, káposztát, málnát. Az udvarunk királynője kétségtelenül a barackfa. Legalábbis egyelőre. Mert a diófa még kicsi, a körtefákon pedig még éretlen a termés. De most a barack az ünnepelt. Sokat termett, és még mindig van rajta. Egy hónapon keresztül ellátott bennünket csodálatos, édes gyümölcsével. Még Erzsi is rákapott, pedig ő nehezen fogadja az újdonságot. (Amúgy elképzelhetetlen mennyiségű sárgabarackot főztem be az idén. Legalább tíz estém a baracklekváré volt. A legvégén már külön leszedtem a levét. Megkóstoltam. Olyan, mintha folyékony napsugarat inna az ember…)
Egész héten rendezkedtünk, pakolásztunk, igyekeztünk magunk körül az egész évben félbehagyott dolgokat befejezni. Gergő is végére ért a festésnek. Többek között a százéves, gyönyörű kerti garnitúrát is átfestette. Ünnep, ahogyan kinéznek: ábrándos világoskékre festett kovácsoltvas lábak, hófehér ülőlap, karfa és háttámla, hatalmas karosszékek a kerek asztal körül. Mindez a nyárias udvarban, a gyerekmedence mellett. Mi kell még, hogy igazi legyen az ünnep? Egy kis szalonnasütés! No meg a borocska hozzá. Szeretném a szememmel felszívni a látványt, ahogy a lufis terítő mellett (ó, de régen kaptuk Hannytól! Legalább tizenhárom éve) ül a kis családunk: papa, ölében a nagyon álmos és maszatos kis Fülöppel, Erzsi, hosszú, frissen mosott, kibontott hajjal és barna alapon tarkavirágos kánikularuhácskában (mint egy kis élő virágszál), Boldi a bátortáboros pólójában és drapp nadrágban (apához öltözött a drága…), Gergő pedig fontoskodva járkál a ház és az asztal között. A nap már lement, de otthagyta nekünk melegét, örömét – és a holdat, hogy visszaverje sugarait. A hold pedig (Erzsi ovis jele…), bágyadtan, erőtlenül ült az utcai fa tetejére, onnan néz ránk, a vidáman ünneplő családra, csodálkozva, hogy hogyan lehet ennyire boldog az ember. Nagy udvart növesztett magának, ebből pedig kitaláljuk, hogy holnap szél lesz. „Úgy van, hidegfront jön. Tíz fokot csökken a hőmérséklet” – mondja Gergő, mert ő minden nap megnézi az előrejelzéseket. „Így aztán egész elviselhető lesz, mire nyaralunk. Akár huszonöt fokra is lehűlhet a levegő napközben.”
Az ünneplést és az ünnepi vacsorát egy kis krumpliszirom zárja. (No meg egy maffin Erzsinek. Ő ezzel is ünnepel. Megérdemli, mert már nem fogja be a fülét, ha kutyás ház előtt megyünk el. Így sokkal egyszerűbb biciklizni is!)
A szalonna maradékait a saláta maradéka bátorítja a gyomrunk felé, majd mi is befelé szállingózunk a házba fürdeni, aludni.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Az útelágazáson álló fa

Egy halászfaluban élt egyszer egy szegény özvegyasszony egyetlen lányával, Hanakóval. Csak néhány éve költöztek a faluba. Amíg az asszony férje, egy gazdag kereskedő életben volt, a család jólétben és bőségben élt a városban. De nemhiába mondják, hogy terem baj, ha nem vetik is. Egy napon a kereskedő hirtelen megbetegedett, és nemsokára nagy temetést rendeztek neki. Az özvegy egyedül maradt a kislányával, és talán azért, mert nem értett a kereskedéshez, vagy azért, mert balszerencse üldözte őket, az üzlet napról napra rosszabbul ment, a vevők fogytak, az adósságok nőttek. Az özvegy végül nem tehetett egyebet: eladott mindent, amije maradt, kifizette adósságait és elköltözött a városból. A faluban szerényen éltek, és a kis Hanako, alighogy felcseperedett, tőle telhetően segített édesanyjának. Együttérző, jó szívvel áldotta meg a természet, vidám és kedves volt, mindenki, aki megismerte, tüstént megszerette. Özvegy édesanyjának sok örömet szerzett, és amikor az asszony látta, hogy kislán...

Alkartörés

 A műtőből egy nagydarab, Rejtő Jenő regénybe illő arcú férfi viharzik ki, vállán hatalmas és láthatólag dögnehéz zsákkal. Egy pillanatra összeugrik a gyomrom.  Nagyjából tíz perce várok itt, bent Fülöpöt legózzák össze, jó, csak a karját. Akkor is. Még ha jó nagyra meg is nőtt.  Közben kétségbeesetten zokog a kicsi fiú, akinek talán szintén a karját műtötték. Nagyon fáj neki. A nővérek mind körülötte sürgölődnek, egyik a kötésén igazgat, anyukája csitítgatja. Szívem mélyéből szánom szegényt. Nemrég csak halkan nyöszörögve könyörgött egy kis vízért - frissen műtöttek nem kaphatnak. Közben már tervezem, hogy holnap Fülöpnek mit főzök otthon. Érdekes, hogy megműtik manapság az alkar törését. Állítólag heg nélkül. Közben imádkozom, hogy olyan sebész kezében legyen, aki ismeri az anatómiát és jó kezű, ráadásul még bírja figyelemmel. Minden anya ezt szeretné, mikor itt üldögél. A kisfiú kétségbeesetten ordít, hiába jöttem ki a műtő elé, itt is hallani.  Talán én is pont í...

Simogatható

Tegnapelőtt este elalvás előtt Füli felsóhajtott: - Jaj, most olyan lánynak érzem magamat! - Ezt hogy érted? - kérdeztem tőle. - Hát a simogatás miatt. Merthogy aznap este is - szokás szerint - simogattam Fülit.Ezt a szertartást amúgy rendszeresen igényli, ha valamiért kimarad, könyörög, hogy jöjjek. - De kisfiam, hiszen te magad is szereted, ha simogatlak, nem? - De akkor is olyan lányos - hangzott a mélabús válasz. Elgondolkodtam. Tény, hogy Hamarok nem simogatnak. Bár ezt a tényt én nem tudom normálisnak tekinteni. De neki ez a férfi-norma... Ez a férfi norma??? Akkor nagyon rosszul van. Lázasan töröm a fejemet, mit tegyek, hogy számára is elfogadhatóvá tegyem azt, ami amúgy a világ legtermészetesebb dolga. Hogy az emberek megérintik egymást, és ez a szeretet általános, nem csak nők számára használható jele. - Tudod, Fülöp, a férfiak is szoktak simogatni, és ők is szeretik, ha simogatják őket. Sóhaj. Csendes nyöszörgés. Hát igen. Most mit is mondjak. Végül eszembe jut: ...