Ugrás a fő tartalomra

Nyár-ünnep

Ma este nyár-ünnep volt nálunk. Az egész udvar ünnepelt. Nehéz szavakkal visszaadni, amit az összes többi érzékszervvel kell átélni. Egyszerűen maga volt a mennyország, az időtlenség. A nap forróságától áthevült az udvar, és ezt a meleget ontotta magából. Az alkonyi fények aranyba vonták az udvart, majd eltűntek, de az árnyéknak is fénye volt. A teraszon álló leanderek tiszta erőből virágzottak és illatoztak. A kopott vakolatú zöld kisház fala előtt jókedvűen guggoltak a muskátlik. A fű száraz az udvar nagy részén, szúrja az ember mezítlábas talpát. De ez is jó. Ez is – nyár. A kút körül és a fűszerkertben derékig érnek az illatos gyógynövények, a menta, a citromfű. A parasztmályvák embernél is magasabbak, és méltóságteljesen egyenesednek fölfelé, szárukon büszkén viselve tenyérnyi virágaikat. A gyerekek visongva, kacagva vetették magukat délután a medencébe, felüdítve ezzel magukat, és mindenkit, aki csak látta őket. Most az asztal körül sertepertélnek, de az asztal mellett álló kis felfújt medence még emlékszik a délutánra, és minket is emlékeztet. A kert öntudatosan ontja ajándékait: a cukkinit, uborkát, paprikát, babot, paradicsomot, salátákat, káposztát, málnát. Az udvarunk királynője kétségtelenül a barackfa. Legalábbis egyelőre. Mert a diófa még kicsi, a körtefákon pedig még éretlen a termés. De most a barack az ünnepelt. Sokat termett, és még mindig van rajta. Egy hónapon keresztül ellátott bennünket csodálatos, édes gyümölcsével. Még Erzsi is rákapott, pedig ő nehezen fogadja az újdonságot. (Amúgy elképzelhetetlen mennyiségű sárgabarackot főztem be az idén. Legalább tíz estém a baracklekváré volt. A legvégén már külön leszedtem a levét. Megkóstoltam. Olyan, mintha folyékony napsugarat inna az ember…)
Egész héten rendezkedtünk, pakolásztunk, igyekeztünk magunk körül az egész évben félbehagyott dolgokat befejezni. Gergő is végére ért a festésnek. Többek között a százéves, gyönyörű kerti garnitúrát is átfestette. Ünnep, ahogyan kinéznek: ábrándos világoskékre festett kovácsoltvas lábak, hófehér ülőlap, karfa és háttámla, hatalmas karosszékek a kerek asztal körül. Mindez a nyárias udvarban, a gyerekmedence mellett. Mi kell még, hogy igazi legyen az ünnep? Egy kis szalonnasütés! No meg a borocska hozzá. Szeretném a szememmel felszívni a látványt, ahogy a lufis terítő mellett (ó, de régen kaptuk Hannytól! Legalább tizenhárom éve) ül a kis családunk: papa, ölében a nagyon álmos és maszatos kis Fülöppel, Erzsi, hosszú, frissen mosott, kibontott hajjal és barna alapon tarkavirágos kánikularuhácskában (mint egy kis élő virágszál), Boldi a bátortáboros pólójában és drapp nadrágban (apához öltözött a drága…), Gergő pedig fontoskodva járkál a ház és az asztal között. A nap már lement, de otthagyta nekünk melegét, örömét – és a holdat, hogy visszaverje sugarait. A hold pedig (Erzsi ovis jele…), bágyadtan, erőtlenül ült az utcai fa tetejére, onnan néz ránk, a vidáman ünneplő családra, csodálkozva, hogy hogyan lehet ennyire boldog az ember. Nagy udvart növesztett magának, ebből pedig kitaláljuk, hogy holnap szél lesz. „Úgy van, hidegfront jön. Tíz fokot csökken a hőmérséklet” – mondja Gergő, mert ő minden nap megnézi az előrejelzéseket. „Így aztán egész elviselhető lesz, mire nyaralunk. Akár huszonöt fokra is lehűlhet a levegő napközben.”
Az ünneplést és az ünnepi vacsorát egy kis krumpliszirom zárja. (No meg egy maffin Erzsinek. Ő ezzel is ünnepel. Megérdemli, mert már nem fogja be a fülét, ha kutyás ház előtt megyünk el. Így sokkal egyszerűbb biciklizni is!)
A szalonna maradékait a saláta maradéka bátorítja a gyomrunk felé, majd mi is befelé szállingózunk a házba fürdeni, aludni.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Az útelágazáson álló fa

Egy halászfaluban élt egyszer egy szegény özvegyasszony egyetlen lányával, Hanakóval. Csak néhány éve költöztek a faluba. Amíg az asszony férje, egy gazdag kereskedő életben volt, a család jólétben és bőségben élt a városban. De nemhiába mondják, hogy terem baj, ha nem vetik is. Egy napon a kereskedő hirtelen megbetegedett, és nemsokára nagy temetést rendeztek neki. Az özvegy egyedül maradt a kislányával, és talán azért, mert nem értett a kereskedéshez, vagy azért, mert balszerencse üldözte őket, az üzlet napról napra rosszabbul ment, a vevők fogytak, az adósságok nőttek. Az özvegy végül nem tehetett egyebet: eladott mindent, amije maradt, kifizette adósságait és elköltözött a városból. A faluban szerényen éltek, és a kis Hanako, alighogy felcseperedett, tőle telhetően segített édesanyjának. Együttérző, jó szívvel áldotta meg a természet, vidám és kedves volt, mindenki, aki megismerte, tüstént megszerette. Özvegy édesanyjának sok örömet szerzett, és amikor az asszony látta, hogy kislán...

Hogyan kezdődött Boldi diabétesze?

Egyszer régebben olvastam egy Kismamában egy édesanya levelét, aki a nagy nyári hőségben eleinte örömmel vette, hogy kisfia állandóan inni kér, és csak később fogott gyanút, hogy ez talán mégsem normális. Ezek motoszkáltak bennem, amikor arany kicsi Boldikánk is elkezdett vedelni. Nem volt soha nagyivó, erőltetni kellett bele a folyadékot. Tavasszal azonban hirtelen elkezdett többet inni, mint addig. Kérdeztem is a gyermekorvost, hogy ez nem aggasztó-e, de mivel fiacskánk csak 1,5-2 litert ivott egy nap, és nincs a családunkban cukorbeteg, megnyugtatott, hogy egy ekkora gyereknek ez teljesen normális mennyiség. Mégis aggódtam. Egy nagyon okos védőnő tanácsait követve – aki azt tartotta, hogy az anyai ösztön csalhatatlanabb az orvosok tudásánál - elvittük kisfiunkat a laboratóriumi vizsgálatokra. Időközben kisfiam már több mint 3 liter folyadékot ivott meg egy nap. Féléves kora óta nem pisil be álmában, ekkor azonban, három és fél évesen mégis minden éjjel elázott az ágy 2-3-szor is, pe...

Apu - L. papa

Az utolsó Bánk bán is lement ma. Szeretem a művet, még akkor is, ha a rendezésben nem tetszik minden. De soha nem akarom elfelejteni, ahogy az első főpróbahét végén, a premier előtti utolsó próba után a rendező kiültetett minket a nézőtérre, és pár szóban elmondta, miket szeretett volna üzenni a rendezésével. Nekem egy mondata maradt meg, ami a szívembe fúródott, mint hegyes, éles kés: "...azt akartam elmondani, hogy amíg mi a saját fontosnak vélt harcainkat vívjuk, addig a porontyaink magukra maradnak. Szeretném, ha jobban vigyáznánk rájuk." Tudom, hogy már akkor is cipeltem magammal ezt a mondatot. Azóta eltelt pár év, és ma megint eltemettük a darabot (így hívják, ha a szezonban már nem játsszuk többet). A végén lejöttem a színpadról, szépen átöltöztem, szívemben még csengett a beszélgetés a kollégával, aki nem tudta, miért megy a függöny elé Gertrúd kislánya egy kiskosárral, de most már tudja, mert elmondtam neki: ő a későbbi Szent Erzsébet, aki a szegényeknek kenyeret vi...