Boldi régóta vágyik egy kis háziállatra. Volt ugyan neki néhány, ami nem tűnt túl macerásnak: volt saját kis akváriuma, volt botsáskája és kis békája, de ezek igen rövid ideig bírták, egy-két hét hőskor után fölmondták a szolgálatot. A botsáskát Maartje adományozta neki, de sajnos nem élte túl az utazást Amersfoorttól Csepelig a befőttesüvegben. Hiába luggattuk ki a tetejét az üvegnek, és hiába kínáltuk friss rózsa- és szederlevéllel. (Állítólag Wiméknél csak ezt ette, és remekül fejlődött.) A kis akvárium inkább Gergő szórakozása volt: megpróbált létrehozni egy kis ökoszisztémát, amelyben csodálatos egyensúly uralkodik, és minden külső segítség nélkül képes virulni - vagy legalább elvegetálni. Ez a kísérlet kudarcba fulladt. A béka pedig elég nagy és erős volt ahhoz, hogy egy éjjel, amikor a kis terráriuma tetejét Boldika nem tette vissza, világgá vándoroljon.
Mostanában azért könyörög, hogy tarthasson legalább egy kis rágcsálót. Nagyon nem szeretném. Nem akarom egy hét után átvenni a gondozását. Egyszer majdnem meginogtam eme szilárd elhatározásomban.
Gergő elment vele a kisállat-kereskedésbe. És mivel a bizonyítványa jobb lett egy kicsivel, mint félévkor, arra gondolt, hogy ajándékképpen vesz neki egy kis hörcsögöt (vagy egeret) és hozzá egy méretesebb terráriumot. Rendes volt, mert a boltból még fölhívott, hogy mit szólnék hozzá, nem kerül sokba, negyvenezerből megvolna minden hozzá. Ám én ridegen elzárkóztam ez elől, arra hivatkozva, hogy először is, negyvenezer forint picit soknak tűnik egy egérkéhez, és majd megkérdezzük, nincs-e valamelyik ismerősnek nagyon láb alatt egy terrárium, amit aztán szívesen használunk – ingyen. A fő ok pedig az volt, hogy nem szeretnék rágcsálót a lakásban. Na. Meg lehet érteni, nem?
Ezzel aztán annyiban maradtunk, mondván, hogy pihentetjük a dolgot, de legalábbis alszunk rá még egyet. Aludtunk. Másnap (vagy harmadnap?) azonban végleg eldőlt a rágcsálók ügye. Este lefektetés után egérszagot éreztem a konyhában. És motoszkálást hallottam a kamrában. Kirázott a hideg. Összeszedtem magamat, és benéztem a kamrába. Az egérke újonc volt még, nem ismerte a terepet, máskülönben nem a leghangosabban zörgő fémedények közé menekült volna előlem. Így azonban meghallottam, és arrafelé kezdtem keresgélni. Szokatlanul nagy méretű egér pislogott vissza rám rémülten. Nem részletezem a hajtóvadászatot. Elég annyi, hogy eredményes volt: az egér egy-másfél óra múlva a papírdobozban lapult. Remegő térdekkel, reszkető kézzel vittem ki a teraszra. Addigra Gergő is hazaért. Szigorúan rákiáltottam: most te csapod agyon! Az előzőt én csaptam. (Úgy tizenöt éve). Szegény, nem volt rá fölkészülve, azt sem tudta, mihez kapjon. Emlékeztem rá, hogy annak idején egy lapát csodálatosan hatékonynak bizonyult. Javasoltam neki. Ő megfogta, és egy mozdulattal agyoncsapta – a papírdobozt. A halálra rémült egér-túlélő pedig nem várta meg, míg másodszor is lesújt. Kiugrott és eltűnt a fűben. Szerencsére az akció ezen része már az udvarban zajlott, zárt konyhaajtóval. Azt remélem, hogy a túlélő az udvarunkban lakó egérkolónia főnöke, és mindenkivel tudatta, hogy rendkívül kockázatos vállalkozás azon a barna ajtón bemenni!
Így alakult, hogy szegény kisfiunk kortársaitól eltérően nem tartozik a boldog állattartók közé. De nehogy azt gondolja bárki, hogy nincsenek mégis saját állatai! Hiszen itt a kertünk. Nem a tyúkokra gondolok – bár eredetileg azok is neki lettek véve. (Azóta a nagypapa gondozza a baromfit.) Nagyon szerették egy kis ideig – amíg olyan édes kis pelyhesek voltak. Erzsi még nevelgette is. Hangsúlyosnak érezte, hogy ezek gyermek-állatok. Rémülten látom egyszer, hogy a babahintába ültette az egyiket, és lökögeti, énekelget neki. (Három éves sem volt még – mármint Erzsi). Szaladok az udvarra: „Kislányom, hát nem szabad! Ezek madarak, nem emlősállatok!” Ő meg csodálkozva nézett rám vissza: „De hiszen azt mondta nekem, hogy hintázni szeretne!” Hiába, a gyerekek még értik az állatok beszédét.
Szóval, nem ezekre a tyúkokra gondolok, hanem arra a rengeteg rovarra, ami az udvarunkban lakik. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy tizenhárom hónaposan az első szavai között volt az, hogy „gogá”, ami bogarat jelentett. Már akkor is fél órákat képes volt egy-egy bogárkát tanulmányozni. Nem nyomogatta, nem bántotta, nem másztatta, nem csinált vele semmit, csak megfigyelte. Mai napig ezt teszi. Kimegy a kertbe, lődörög, ténfereg, leguggol, lehasal, eltűnik a fűben, bokrokban, aztán, mikor előkerül, a legapróbb részletekbe menően számol be arról, hogyan figyelte meg, hogy egy hangya tizedszer megy vissza a bolyba (honnan ismerte fel vajon, hogy az AZ a hangya? – rejtély a számomra), hogy egy pók hogyan zsákmányol, hogyan szövi a hálóját, hogy a vöröshangyák hogyan harcolnak a többi hangyacsapattal, mikor ki győz, hogy a hangyabolyban milyen sokféle hangya van, hogy egy hangya miként kapott fel egy másik fajta hangyát és cipelte a bolyba, és még száz hasonló. Egészen egyszerűen: fantasztikus! Hihetetlen, hogy az udvarunkban micsoda vad természet uralkodik, no és főleg az, hogy Boldi hogyan tudja mindezt megfigyelni.
A múltkor beszámolt arról, hogy megfigyelte, hogy egy pókhálóba berepült egy darázs, ám nem lett belőle pókvacsora, hanem ráadásul ő ette meg a pók gondosan összegyűjtött zsákmányait, majd szépen elrepült.
Amúgy az elviselhetetlenségig szórakozott. Egy ízben teljesen kiakadtam azon, hogy már ötödször kérem, hogy mérje meg a cukrát, erre ő azt válaszolja: „Képzeld, a hangyák lábán van valami olyan anyag, ami miatt nem akadnak bele a pókhálóba. Egy egész csapatot figyeltem meg, és mindegyik simán átsétált rajta.” Hát nem idegesítő? Amikor ezt egy ismerősömnek meséltem, visszakérdezett: „ De miért, hát nem sokkal érdekesebb, hogy a hangyák nem akadnak a hálóba, mint a vércukormérés?”
Mostanában azért könyörög, hogy tarthasson legalább egy kis rágcsálót. Nagyon nem szeretném. Nem akarom egy hét után átvenni a gondozását. Egyszer majdnem meginogtam eme szilárd elhatározásomban.
Gergő elment vele a kisállat-kereskedésbe. És mivel a bizonyítványa jobb lett egy kicsivel, mint félévkor, arra gondolt, hogy ajándékképpen vesz neki egy kis hörcsögöt (vagy egeret) és hozzá egy méretesebb terráriumot. Rendes volt, mert a boltból még fölhívott, hogy mit szólnék hozzá, nem kerül sokba, negyvenezerből megvolna minden hozzá. Ám én ridegen elzárkóztam ez elől, arra hivatkozva, hogy először is, negyvenezer forint picit soknak tűnik egy egérkéhez, és majd megkérdezzük, nincs-e valamelyik ismerősnek nagyon láb alatt egy terrárium, amit aztán szívesen használunk – ingyen. A fő ok pedig az volt, hogy nem szeretnék rágcsálót a lakásban. Na. Meg lehet érteni, nem?
Ezzel aztán annyiban maradtunk, mondván, hogy pihentetjük a dolgot, de legalábbis alszunk rá még egyet. Aludtunk. Másnap (vagy harmadnap?) azonban végleg eldőlt a rágcsálók ügye. Este lefektetés után egérszagot éreztem a konyhában. És motoszkálást hallottam a kamrában. Kirázott a hideg. Összeszedtem magamat, és benéztem a kamrába. Az egérke újonc volt még, nem ismerte a terepet, máskülönben nem a leghangosabban zörgő fémedények közé menekült volna előlem. Így azonban meghallottam, és arrafelé kezdtem keresgélni. Szokatlanul nagy méretű egér pislogott vissza rám rémülten. Nem részletezem a hajtóvadászatot. Elég annyi, hogy eredményes volt: az egér egy-másfél óra múlva a papírdobozban lapult. Remegő térdekkel, reszkető kézzel vittem ki a teraszra. Addigra Gergő is hazaért. Szigorúan rákiáltottam: most te csapod agyon! Az előzőt én csaptam. (Úgy tizenöt éve). Szegény, nem volt rá fölkészülve, azt sem tudta, mihez kapjon. Emlékeztem rá, hogy annak idején egy lapát csodálatosan hatékonynak bizonyult. Javasoltam neki. Ő megfogta, és egy mozdulattal agyoncsapta – a papírdobozt. A halálra rémült egér-túlélő pedig nem várta meg, míg másodszor is lesújt. Kiugrott és eltűnt a fűben. Szerencsére az akció ezen része már az udvarban zajlott, zárt konyhaajtóval. Azt remélem, hogy a túlélő az udvarunkban lakó egérkolónia főnöke, és mindenkivel tudatta, hogy rendkívül kockázatos vállalkozás azon a barna ajtón bemenni!
Így alakult, hogy szegény kisfiunk kortársaitól eltérően nem tartozik a boldog állattartók közé. De nehogy azt gondolja bárki, hogy nincsenek mégis saját állatai! Hiszen itt a kertünk. Nem a tyúkokra gondolok – bár eredetileg azok is neki lettek véve. (Azóta a nagypapa gondozza a baromfit.) Nagyon szerették egy kis ideig – amíg olyan édes kis pelyhesek voltak. Erzsi még nevelgette is. Hangsúlyosnak érezte, hogy ezek gyermek-állatok. Rémülten látom egyszer, hogy a babahintába ültette az egyiket, és lökögeti, énekelget neki. (Három éves sem volt még – mármint Erzsi). Szaladok az udvarra: „Kislányom, hát nem szabad! Ezek madarak, nem emlősállatok!” Ő meg csodálkozva nézett rám vissza: „De hiszen azt mondta nekem, hogy hintázni szeretne!” Hiába, a gyerekek még értik az állatok beszédét.
Szóval, nem ezekre a tyúkokra gondolok, hanem arra a rengeteg rovarra, ami az udvarunkban lakik. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy tizenhárom hónaposan az első szavai között volt az, hogy „gogá”, ami bogarat jelentett. Már akkor is fél órákat képes volt egy-egy bogárkát tanulmányozni. Nem nyomogatta, nem bántotta, nem másztatta, nem csinált vele semmit, csak megfigyelte. Mai napig ezt teszi. Kimegy a kertbe, lődörög, ténfereg, leguggol, lehasal, eltűnik a fűben, bokrokban, aztán, mikor előkerül, a legapróbb részletekbe menően számol be arról, hogyan figyelte meg, hogy egy hangya tizedszer megy vissza a bolyba (honnan ismerte fel vajon, hogy az AZ a hangya? – rejtély a számomra), hogy egy pók hogyan zsákmányol, hogyan szövi a hálóját, hogy a vöröshangyák hogyan harcolnak a többi hangyacsapattal, mikor ki győz, hogy a hangyabolyban milyen sokféle hangya van, hogy egy hangya miként kapott fel egy másik fajta hangyát és cipelte a bolyba, és még száz hasonló. Egészen egyszerűen: fantasztikus! Hihetetlen, hogy az udvarunkban micsoda vad természet uralkodik, no és főleg az, hogy Boldi hogyan tudja mindezt megfigyelni.
A múltkor beszámolt arról, hogy megfigyelte, hogy egy pókhálóba berepült egy darázs, ám nem lett belőle pókvacsora, hanem ráadásul ő ette meg a pók gondosan összegyűjtött zsákmányait, majd szépen elrepült.
Amúgy az elviselhetetlenségig szórakozott. Egy ízben teljesen kiakadtam azon, hogy már ötödször kérem, hogy mérje meg a cukrát, erre ő azt válaszolja: „Képzeld, a hangyák lábán van valami olyan anyag, ami miatt nem akadnak bele a pókhálóba. Egy egész csapatot figyeltem meg, és mindegyik simán átsétált rajta.” Hát nem idegesítő? Amikor ezt egy ismerősömnek meséltem, visszakérdezett: „ De miért, hát nem sokkal érdekesebb, hogy a hangyák nem akadnak a hálóba, mint a vércukormérés?”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése