tenger-cseppek

Este van, ülök a gyerekszobában, a galériaágy alatt. Boldizsár alszik rajta. Most éppen ébren van, mert olvasgatja Lázár Ervin Négyszögletűjét. Ez jó. Én is szeretem. Kissé kényelmetlen a székecske, amin ülök, de ez legalább befér ide. Bal kezemmel Erzsikét simogatom a gyerekágyban, jobbal Fülöpöt a kis utazós babaágyban. Ebben alszik, hogy meg ne üsse magát a faágy rácsaiban. Előttem a gyerekszoba: egy hintaló, egy rajzolóállvány, egy játszóasztal a másik kisszékkel, egy lépcsős gyerekszekrény elnagyolt renddel, egy színét elfelejtett szőnyeg két cicával, balra a nagy gardróbszekrény a ruhákkal és a számolatlan mennyiségű gyerekjátékkal, jobbra a két íróasztal polcokkal, szekrénykével (már a szeptembert várják), rajta további dobozok, játékokkal töltve. Olyan kerek az egész. Gergő bejön: szellőztethetek? Hát persze. Friss levegőben elaludni is könnyebb, és az álom is édesebb. Kinyílnak az ablakok. Szemem elé tárul a kinti, utcai világ. Ez is annyira kedves nekem. A fakerítésünk, rit...

Az ebédet közös imádság zárja. Persze ez nem ilyen egyszerű, mert nehéz dolog végigvárni, míg a többiek esznek, ha az ember már rég megette a magáét. No de ha mégis sikerül, akkor a közös ima a közismert: Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott. Ámen. Ezt mindenki tudja. Most már Fülöp is. Igaz, az ő előadásában inkább így hangzik: Anya: áldotta, apa: áldotta, ámen!

Ma este nyár-ünnep volt nálunk. Az egész udvar ünnepelt. Nehéz szavakkal visszaadni, amit az összes többi érzékszervvel kell átélni. Egyszerűen maga volt a mennyország, az időtlenség. A nap forróságától áthevült az udvar, és ezt a meleget ontotta magából. Az alkonyi fények aranyba vonták az udvart, majd eltűntek, de az árnyéknak is fénye volt. A teraszon álló leanderek tiszta erőből virágzottak és illatoztak. A kopott vakolatú zöld kisház fala előtt jókedvűen guggoltak a muskátlik. A fű száraz az udvar nagy részén, szúrja az ember mezítlábas talpát. De ez is jó. Ez is – nyár. A kút körül és a fűszerkertben derékig érnek az illatos gyógynövények, a menta, a citromfű. A parasztmályvák embernél is magasabbak, és méltóságteljesen egyenesednek fölfelé, szárukon büszkén viselve tenyérnyi virágaikat. A gyerekek visongva, kacagva vetették magukat délután a medencébe, felüdítve ezzel magukat, és mindenkit, aki csak látta őket. Most az asztal körül sertepertélnek, de az asztal mellett álló kis f...

Ez az, amihez kétség nem fér. Ugye, először is: ő a „középső gyermek”. Neki van idősebb és fiatalabb testvére is. Ő úgy fogalmazott egyszer, hogy a családunkban mindenféle testvér van: van báty, öcs, húg és nővér is. Ez az utóbbi kettő pedig egyvalaki – ő, személyesen. De ez csak a kezdet. Olyan csodálatos természete van, hogy bármi történik, de főleg: bármi jó, az csak őérte van. A nap neki süt, és ha az óvónéniknek jókedve van, akkor neki örülnek. A halak a tóban azért úsznak hozzá, mert kíváncsiak rá, vagy fogócskázni akarnak vele. Logikus, nem?

Boldi régóta vágyik egy kis háziállatra. Volt ugyan neki néhány, ami nem tűnt túl macerásnak: volt saját kis akváriuma, volt botsáskája és kis békája, de ezek igen rövid ideig bírták, egy-két hét hőskor után fölmondták a szolgálatot. A botsáskát Maartje adományozta neki, de sajnos nem élte túl az utazást Amersfoorttól Csepelig a befőttesüvegben. Hiába luggattuk ki a tetejét az üvegnek, és hiába kínáltuk friss rózsa- és szederlevéllel. (Állítólag Wiméknél csak ezt ette, és remekül fejlődött.) A kis akvárium inkább Gergő szórakozása volt: megpróbált létrehozni egy kis ökoszisztémát, amelyben csodálatos egyensúly uralkodik, és minden külső segítség nélkül képes virulni - vagy legalább elvegetálni. Ez a kísérlet kudarcba fulladt. A béka pedig elég nagy és erős volt ahhoz, hogy egy éjjel, amikor a kis terráriuma tetejét Boldika nem tette vissza, világgá vándoroljon. Mostanában azért könyörög, hogy tarthasson legalább egy kis rágcsálót. Nagyon nem szeretném. Nem akarom egy hét után átvenni...

Megint kínaiul. De nem bánom. Ez már nagyon szépen alakul!

Az idén először elmentünk a nagycsaládosok anyák napi műsorára. Nagyon jó kis spontán műsor volt: minden gyerek elhelyezkedett a színpadon, és mindenki elmondta a legkedvesebb anyák napi versét. Aztán énekeltek, furulyáztak - kinek mi az erőssége. A végén pedig minden gyerek választhatott a petúniákból egyet, amit anyukájának adhatott. Erzsi egy rózsaszín-fehér cirmosat, Boldi egy vöröset választott. Mindkettő nagyon szép volt. Itthon úgy gondoltam, ezek különleges virágok, hiszen anyák napjára kaptam őket. Szépen áttettem őket egy-egy kaspóba. Kerestem mindegyikhez hozzáillő, stílusos kaspót. Tetszettek. Szerettem nézegetni. Ám egy idő után úgy tűnt, a vörös virág kókadozik. Mi történt vele? Ki tudja? Mindenesetre úgy gondoltam, nem tett jót neki a sok locsolás: kirohadt. Nagyon szomorú lettem. A szívem elszorult: pont ez a petúnia…! Annyi egyéb petúniánk van, és akkor pont ez járt ilyen szerencsétlenül! Sajnáltam kidobni. Kivettem mindkettőt a kaspóból. Mindenféle alátét nélkül, csa...