Ugrás a fő tartalomra

Petúniák és gyerekek

Az idén először elmentünk a nagycsaládosok anyák napi műsorára. Nagyon jó kis spontán műsor volt: minden gyerek elhelyezkedett a színpadon, és mindenki elmondta a legkedvesebb anyák napi versét. Aztán énekeltek, furulyáztak - kinek mi az erőssége. A végén pedig minden gyerek választhatott a petúniákból egyet, amit anyukájának adhatott. Erzsi egy rózsaszín-fehér cirmosat, Boldi egy vöröset választott. Mindkettő nagyon szép volt. Itthon úgy gondoltam, ezek különleges virágok, hiszen anyák napjára kaptam őket. Szépen áttettem őket egy-egy kaspóba. Kerestem mindegyikhez hozzáillő, stílusos kaspót. Tetszettek. Szerettem nézegetni. Ám egy idő után úgy tűnt, a vörös virág kókadozik. Mi történt vele? Ki tudja? Mindenesetre úgy gondoltam, nem tett jót neki a sok locsolás: kirohadt. Nagyon szomorú lettem. A szívem elszorult: pont ez a petúnia…! Annyi egyéb petúniánk van, és akkor pont ez járt ilyen szerencsétlenül! Sajnáltam kidobni. Kivettem mindkettőt a kaspóból. Mindenféle alátét nélkül, csak úgy a cserepükben árválkodtak tovább a teraszon. Igen, mindkét virág árválkodott. Ahányszor ránéztem, vegyes érzések kavarogtak bennem. Aztán eltelt egy jó kis idő - talán két hét? Vagy három? – és egyszer csak azt vettem észre, hogy a piros petúnia kezd magához térni. Először csak annyi történt, hogy bár a levelei élettelenül lógtak, a piros virága egészen egyszerűen nem akart elhervadni. Mármint az az egyetlen, ami volt. Aztán mintha új virágot akart volna bontani. És a végén tényleg - kibontotta! No, ez nem volna lehetséges, ha a virág nem élne - morfondíroztam magamban. És ahogy szemlélgettem, láttam ám, hogy napról napra erősödik az egész kis virág. Örömömben elővettem egy nagyobb cserepet, amibe mindkét virágocska belefért, és átültettem őket egymás mellé: hadd örüljenek! És azóta is örülnek. Egyre több virágot és levelet hoznak. Lassan kinövik az új cserepet is.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Az útelágazáson álló fa

Egy halászfaluban élt egyszer egy szegény özvegyasszony egyetlen lányával, Hanakóval. Csak néhány éve költöztek a faluba. Amíg az asszony férje, egy gazdag kereskedő életben volt, a család jólétben és bőségben élt a városban. De nemhiába mondják, hogy terem baj, ha nem vetik is. Egy napon a kereskedő hirtelen megbetegedett, és nemsokára nagy temetést rendeztek neki. Az özvegy egyedül maradt a kislányával, és talán azért, mert nem értett a kereskedéshez, vagy azért, mert balszerencse üldözte őket, az üzlet napról napra rosszabbul ment, a vevők fogytak, az adósságok nőttek. Az özvegy végül nem tehetett egyebet: eladott mindent, amije maradt, kifizette adósságait és elköltözött a városból. A faluban szerényen éltek, és a kis Hanako, alighogy felcseperedett, tőle telhetően segített édesanyjának. Együttérző, jó szívvel áldotta meg a természet, vidám és kedves volt, mindenki, aki megismerte, tüstént megszerette. Özvegy édesanyjának sok örömet szerzett, és amikor az asszony látta, hogy kislán...

Simogatható

Tegnapelőtt este elalvás előtt Füli felsóhajtott: - Jaj, most olyan lánynak érzem magamat! - Ezt hogy érted? - kérdeztem tőle. - Hát a simogatás miatt. Merthogy aznap este is - szokás szerint - simogattam Fülit.Ezt a szertartást amúgy rendszeresen igényli, ha valamiért kimarad, könyörög, hogy jöjjek. - De kisfiam, hiszen te magad is szereted, ha simogatlak, nem? - De akkor is olyan lányos - hangzott a mélabús válasz. Elgondolkodtam. Tény, hogy Hamarok nem simogatnak. Bár ezt a tényt én nem tudom normálisnak tekinteni. De neki ez a férfi-norma... Ez a férfi norma??? Akkor nagyon rosszul van. Lázasan töröm a fejemet, mit tegyek, hogy számára is elfogadhatóvá tegyem azt, ami amúgy a világ legtermészetesebb dolga. Hogy az emberek megérintik egymást, és ez a szeretet általános, nem csak nők számára használható jele. - Tudod, Fülöp, a férfiak is szoktak simogatni, és ők is szeretik, ha simogatják őket. Sóhaj. Csendes nyöszörgés. Hát igen. Most mit is mondjak. Végül eszembe jut: ...

Apu - L. papa

Az utolsó Bánk bán is lement ma. Szeretem a művet, még akkor is, ha a rendezésben nem tetszik minden. De soha nem akarom elfelejteni, ahogy az első főpróbahét végén, a premier előtti utolsó próba után a rendező kiültetett minket a nézőtérre, és pár szóban elmondta, miket szeretett volna üzenni a rendezésével. Nekem egy mondata maradt meg, ami a szívembe fúródott, mint hegyes, éles kés: "...azt akartam elmondani, hogy amíg mi a saját fontosnak vélt harcainkat vívjuk, addig a porontyaink magukra maradnak. Szeretném, ha jobban vigyáznánk rájuk." Tudom, hogy már akkor is cipeltem magammal ezt a mondatot. Azóta eltelt pár év, és ma megint eltemettük a darabot (így hívják, ha a szezonban már nem játsszuk többet). A végén lejöttem a színpadról, szépen átöltöztem, szívemben még csengett a beszélgetés a kollégával, aki nem tudta, miért megy a függöny elé Gertrúd kislánya egy kiskosárral, de most már tudja, mert elmondtam neki: ő a későbbi Szent Erzsébet, aki a szegényeknek kenyeret vi...