Kamaszkori keresgélés: hitelesség utáni vágyakozástól fűtötten Fülöp megvetően nyilatkozik:
-Petőfi milyen gyönge volt már!
Írt bordalokat - de nem bírta az alkoholt.
Udvarolt vagy tucatnyi nőnek, mindet feleségül akarta venni. Írta, hogy hú, csatában haljak meg - de olyan satnya volt, hogy nem vették fel katonának. Mégis beállt a hadseregbe, de csak levélkihordó volt. Most akkor ennek a verseit olvassa mindenki? Az életben mindenben megbukott, csak verselni tudott!
Apja élettapasztalából merítve mesél egy lelkész ismerősről, aki eleinte szintén nem sokra tartotta Petőfit, aztán ráérzett arra a különösen jól gördülő nyelvezetre, amelyik Petőfi sajátja és tulajdonképpen alakította is rendesen a használt magyar nyelvet. Még ezt is hozzáteszi:
- Jól van, kisfiam, hát nem lehet mindenki Damjanich János!
Ezen már vonyítva nevettem. Védekezve kérdezi:
- De most miért? Tudod, hogy Damjanich két méter magas, hatalmas ember volt?
- Persze hogy tudom, először nem is tudták felakasztani... - csillogtatom meg a viszonylag szerény történelmi emlékeim közül felbukkant foszlányt az aradi vértanúról.
Fülöphöz fordul:
- Ilyen és olyan emberekre is szükség van. Kellenek az erős katonák és a harcolni csak tollukkal képes költők is. Most képzeld el, ha Damjanich verseit kéne az iskolában tanulni! Elég szegényes lenne..!
(Nem írt egyet sem. Búcsúleveleit szokták idézni.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése