Ahogy a testvérei, Fülöp is megvárta a tizenharmadik hónapot, hogy elinduljon.
No, még nem szalad, de az első önálló, saját elhatározásból elkövetett lépések ideje bizony elérkezett.
24-én este történt. A hűtőszekrény mellett állt.
Ehhez tudni kell, hogy mostanában egyre többet járt két lábon. Észrevehetően kellemetlenül tudja érzi magát, hogy már mindenki tud két lábon járni, csak ő nem. Persze, eddig legszívesebben vezetgetve haladt. (Aki próbálta, tudja, hogy ez milyen derékgyilkos dolog - a felnőttnek. Mindkét apró kezével a felnőtt egy-egy ujjába kapaszkodik. Ehhez persze a felnőttnek kissé előre kell dőlni, mert nem lehet a kis karokat túl magasra tartani. Így, ilyen görbe pózban, derékben előrehajolva kell haladni, és persze aprózó léptekkel, enyhe terpeszben, nehogy a kis lábakra rá találjon lépni az ember.) Gergő volt a fő áldozat: már hetek óta naponta több órát sétálgattak. Nagyon vicces, mert Fülő ugyan még nem jár egyedül, de focizni már szeret! Minden labdaféleséget lelkesen üdvözöl, és rendeltetésszerűen is használ: megfogja, eldobja és utánamászik. Ha pedig olyan szerencsés helyzetben van, hogy valaki vezetgeti, akkor belerúg, és gyorsan "utánaszalad". Közben izgatottan magyaráz: daggha-daggha-dauda! Vagy valami hasonlót.
Ha nincs olyan szerencséje, hogy valaki vezesse, akkor kénytelen a bútorokba kapaszkodva közlekedni. Ha elég könnyű a bútor, akkor tolja is maga előtt.
Hát a hűtő nem volt elég könnyű, ezért csak mellette toporgott. Nézegetett rám, és látszott rajta, hogy azt mérlegeli, milyen messze vagyok tőle. Kifordult a hűtőtől, és felém fordult. Mikor ezt észrevettem, leguggoltam, kitártam a karomat: -Gyere, Fülőke! Ő pedig nekidurálta magát, és odafutott hozzám. Volt vagy három-négy önálló lépés. Amint felocsúdtunk az első meglepetésből, nagyon megörültünk és nagyon büszkék voltunk rá. És talán ő volt a legbüszkébb magára. Élvezettel fogadta a nagy üdvrivalgást, ünneplést, szeretgetést. Egy jó ideig csak ide-oda szaladgált: Gergőhöz, Erzsihez, hozzám. (Boldi éppen beteg volt, és korábban elaludt, ezért nem volt a konyhában.) Mi meg együtt örvendeztünk vele.
Nehéz leírni, hogy milyen szívmelengetően bájos egy kisgyermek, mikor először indul el teljesen egyedül. Maga a mozdulatsor olyan, hogy sem előtte, sem utána nem fog így járni: még nem a rendes járás mozdulata, de nem is az a kicsit esetlen járás, mint amikor segítséggel megy. Persze ez is esetlen. Mégis, valami egészen egyedi és egyszeri báj van benne. Az izmok megfeszített munkája. Az igyekezet, a koncentráció, hogy pontosan be tudja-e futni a megbecsült távolságot. Az öröm: -Lám, sikerült!
Ez csak egy pár napig tart, aztán mind messzebb és messzebb merészkedik, míg rájön: -Igen, én is meg tudom csinálni!
És akkor elérkezünk ahhoz a korhoz, amikor egy emberszabású pici törpe szaladgál az asztal alatt...
No, még nem szalad, de az első önálló, saját elhatározásból elkövetett lépések ideje bizony elérkezett.
24-én este történt. A hűtőszekrény mellett állt.
Ehhez tudni kell, hogy mostanában egyre többet járt két lábon. Észrevehetően kellemetlenül tudja érzi magát, hogy már mindenki tud két lábon járni, csak ő nem. Persze, eddig legszívesebben vezetgetve haladt. (Aki próbálta, tudja, hogy ez milyen derékgyilkos dolog - a felnőttnek. Mindkét apró kezével a felnőtt egy-egy ujjába kapaszkodik. Ehhez persze a felnőttnek kissé előre kell dőlni, mert nem lehet a kis karokat túl magasra tartani. Így, ilyen görbe pózban, derékben előrehajolva kell haladni, és persze aprózó léptekkel, enyhe terpeszben, nehogy a kis lábakra rá találjon lépni az ember.) Gergő volt a fő áldozat: már hetek óta naponta több órát sétálgattak. Nagyon vicces, mert Fülő ugyan még nem jár egyedül, de focizni már szeret! Minden labdaféleséget lelkesen üdvözöl, és rendeltetésszerűen is használ: megfogja, eldobja és utánamászik. Ha pedig olyan szerencsés helyzetben van, hogy valaki vezetgeti, akkor belerúg, és gyorsan "utánaszalad". Közben izgatottan magyaráz: daggha-daggha-dauda! Vagy valami hasonlót.
Ha nincs olyan szerencséje, hogy valaki vezesse, akkor kénytelen a bútorokba kapaszkodva közlekedni. Ha elég könnyű a bútor, akkor tolja is maga előtt.
Hát a hűtő nem volt elég könnyű, ezért csak mellette toporgott. Nézegetett rám, és látszott rajta, hogy azt mérlegeli, milyen messze vagyok tőle. Kifordult a hűtőtől, és felém fordult. Mikor ezt észrevettem, leguggoltam, kitártam a karomat: -Gyere, Fülőke! Ő pedig nekidurálta magát, és odafutott hozzám. Volt vagy három-négy önálló lépés. Amint felocsúdtunk az első meglepetésből, nagyon megörültünk és nagyon büszkék voltunk rá. És talán ő volt a legbüszkébb magára. Élvezettel fogadta a nagy üdvrivalgást, ünneplést, szeretgetést. Egy jó ideig csak ide-oda szaladgált: Gergőhöz, Erzsihez, hozzám. (Boldi éppen beteg volt, és korábban elaludt, ezért nem volt a konyhában.) Mi meg együtt örvendeztünk vele.
Nehéz leírni, hogy milyen szívmelengetően bájos egy kisgyermek, mikor először indul el teljesen egyedül. Maga a mozdulatsor olyan, hogy sem előtte, sem utána nem fog így járni: még nem a rendes járás mozdulata, de nem is az a kicsit esetlen járás, mint amikor segítséggel megy. Persze ez is esetlen. Mégis, valami egészen egyedi és egyszeri báj van benne. Az izmok megfeszített munkája. Az igyekezet, a koncentráció, hogy pontosan be tudja-e futni a megbecsült távolságot. Az öröm: -Lám, sikerült!
Ez csak egy pár napig tart, aztán mind messzebb és messzebb merészkedik, míg rájön: -Igen, én is meg tudom csinálni!
És akkor elérkezünk ahhoz a korhoz, amikor egy emberszabású pici törpe szaladgál az asztal alatt...
:)
VálaszTörlés