Ugrás a fő tartalomra

Jár a baba, jár

Ahogy a testvérei, Fülöp is megvárta a tizenharmadik hónapot, hogy elinduljon.
No, még nem szalad, de az első önálló, saját elhatározásból elkövetett lépések ideje bizony elérkezett.
24-én este történt. A hűtőszekrény mellett állt.
Ehhez tudni kell, hogy mostanában egyre többet járt két lábon. Észrevehetően kellemetlenül tudja érzi magát, hogy már mindenki tud két lábon járni, csak ő nem. Persze, eddig legszívesebben vezetgetve haladt. (Aki próbálta, tudja, hogy ez milyen derékgyilkos dolog - a felnőttnek. Mindkét apró kezével a felnőtt egy-egy ujjába kapaszkodik. Ehhez persze a felnőttnek kissé előre kell dőlni, mert nem lehet a kis karokat túl magasra tartani. Így, ilyen görbe pózban, derékben előrehajolva kell haladni, és persze aprózó léptekkel, enyhe terpeszben, nehogy a kis lábakra rá találjon lépni az ember.) Gergő volt a fő áldozat: már hetek óta naponta több órát sétálgattak. Nagyon vicces, mert Fülő ugyan még nem jár egyedül, de focizni már szeret! Minden labdaféleséget lelkesen üdvözöl, és rendeltetésszerűen is használ: megfogja, eldobja és utánamászik. Ha pedig olyan szerencsés helyzetben van, hogy valaki vezetgeti, akkor belerúg, és gyorsan "utánaszalad". Közben izgatottan magyaráz: daggha-daggha-dauda! Vagy valami hasonlót.
Ha nincs olyan szerencséje, hogy valaki vezesse, akkor kénytelen a bútorokba kapaszkodva közlekedni. Ha elég könnyű a bútor, akkor tolja is maga előtt.
Hát a hűtő nem volt elég könnyű, ezért csak mellette toporgott. Nézegetett rám, és látszott rajta, hogy azt mérlegeli, milyen messze vagyok tőle. Kifordult a hűtőtől, és felém fordult. Mikor ezt észrevettem, leguggoltam, kitártam a karomat: -Gyere, Fülőke! Ő pedig nekidurálta magát, és odafutott hozzám. Volt vagy három-négy önálló lépés. Amint felocsúdtunk az első meglepetésből, nagyon megörültünk és nagyon büszkék voltunk rá. És talán ő volt a legbüszkébb magára. Élvezettel fogadta a nagy üdvrivalgást, ünneplést, szeretgetést. Egy jó ideig csak ide-oda szaladgált: Gergőhöz, Erzsihez, hozzám. (Boldi éppen beteg volt, és korábban elaludt, ezért nem volt a konyhában.) Mi meg együtt örvendeztünk vele.
Nehéz leírni, hogy milyen szívmelengetően bájos egy kisgyermek, mikor először indul el teljesen egyedül. Maga a mozdulatsor olyan, hogy sem előtte, sem utána nem fog így járni: még nem a rendes járás mozdulata, de nem is az a kicsit esetlen járás, mint amikor segítséggel megy. Persze ez is esetlen. Mégis, valami egészen egyedi és egyszeri báj van benne. Az izmok megfeszített munkája. Az igyekezet, a koncentráció, hogy pontosan be tudja-e futni a megbecsült távolságot. Az öröm: -Lám, sikerült!
Ez csak egy pár napig tart, aztán mind messzebb és messzebb merészkedik, míg rájön: -Igen, én is meg tudom csinálni!
És akkor elérkezünk ahhoz a korhoz, amikor egy emberszabású pici törpe szaladgál az asztal alatt...

Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Az útelágazáson álló fa

Egy halászfaluban élt egyszer egy szegény özvegyasszony egyetlen lányával, Hanakóval. Csak néhány éve költöztek a faluba. Amíg az asszony férje, egy gazdag kereskedő életben volt, a család jólétben és bőségben élt a városban. De nemhiába mondják, hogy terem baj, ha nem vetik is. Egy napon a kereskedő hirtelen megbetegedett, és nemsokára nagy temetést rendeztek neki. Az özvegy egyedül maradt a kislányával, és talán azért, mert nem értett a kereskedéshez, vagy azért, mert balszerencse üldözte őket, az üzlet napról napra rosszabbul ment, a vevők fogytak, az adósságok nőttek. Az özvegy végül nem tehetett egyebet: eladott mindent, amije maradt, kifizette adósságait és elköltözött a városból. A faluban szerényen éltek, és a kis Hanako, alighogy felcseperedett, tőle telhetően segített édesanyjának. Együttérző, jó szívvel áldotta meg a természet, vidám és kedves volt, mindenki, aki megismerte, tüstént megszerette. Özvegy édesanyjának sok örömet szerzett, és amikor az asszony látta, hogy kislán...

Apu - L. papa

Az utolsó Bánk bán is lement ma. Szeretem a művet, még akkor is, ha a rendezésben nem tetszik minden. De soha nem akarom elfelejteni, ahogy az első főpróbahét végén, a premier előtti utolsó próba után a rendező kiültetett minket a nézőtérre, és pár szóban elmondta, miket szeretett volna üzenni a rendezésével. Nekem egy mondata maradt meg, ami a szívembe fúródott, mint hegyes, éles kés: "...azt akartam elmondani, hogy amíg mi a saját fontosnak vélt harcainkat vívjuk, addig a porontyaink magukra maradnak. Szeretném, ha jobban vigyáznánk rájuk." Tudom, hogy már akkor is cipeltem magammal ezt a mondatot. Azóta eltelt pár év, és ma megint eltemettük a darabot (így hívják, ha a szezonban már nem játsszuk többet). A végén lejöttem a színpadról, szépen átöltöztem, szívemben még csengett a beszélgetés a kollégával, aki nem tudta, miért megy a függöny elé Gertrúd kislánya egy kiskosárral, de most már tudja, mert elmondtam neki: ő a későbbi Szent Erzsébet, aki a szegényeknek kenyeret vi...

Színe és visszája

Olyan érzésem volt pont, mint amikor a nagyi 90. szülinapi ünnepségén voltunk. A gyülekezete szervezte neki, még szeretetvendégség (értsd: egy kis uzsonna) is volt, tortával. A gyülekezeti tagok kitettek magukért. Szép kis beszédek voltak, megemlékezések arról, hogy a nagyi milyen csodálatos példamutató életet élt, mennyi embernek segített, milyen sokszor vigyázott gyerekekre, vasalt, segített rendszeresen a háztartásban, a gyülekezetben. Egyik ámulatból a másikba estünk. Ez egészen biztosan az az ember, akit én ismerek? Akinek gyerekként kifejezetten terhére voltunk? Aki menekült a családból, a háztartási munka végét pedig tényleg csak a legutolsó végszükség esetén fogta meg - nálunk legalábbis. Ezek szerint másutt nem így volt. Külön rákérdeztem a gyülekezeti nagycsaládosoknál: előfordult, de tényleg, hogy a nagyi náluk vasalt? Igen, minden héten legalább egyszer - hangzott hálától elérzékenyülő hangon. Hmm. A gyülekezet ifjúsági zenekara belekezdett egy szép kis énekbe, melyben öreg...