Körte

Fent vagyok a körtefa lombjában. Hozzásimulok a fa törzséhez. Érzem a rücskös kéreg durvaságát. Igen, ezért van rajtam hosszúujjú póló meg hosszú nadrág, bár a nap süt erősen. Igaz, néha kósza szél borzolja a leveleket, de amint eláll, érzem, hogy a meleg még szinte nyári.
A nap fénye valami varázslatos, ahogy átsüt a körte levelein. Csak kora ősszel van ez a szép, tiszta, erős, illatos napfény. Semmi mással össze nem téveszthető, asszonyosan dús, magabiztos, gazdag fény. Bár vakít, nem bánom. Arcomat a sugaraknak adom pár percig, és élvezem a gazdagságot.
Fent vagyok vagy öt méter magasan. Nem is értem, mi történt velem, hogy fel mertem mászni nyolc év után végre a fára. Mindig létráról szoktam szedni a körtét, már amit nem érek el. A nagyja persze a földről valóban elérhetetlen, hiszen ezek az öreg, girbegurba fák még így is magasak, hogy Gergő pár éve megcsonkolta a tetejüket. Nem lehetett már permetezni, és csak tönkrement a tetején termő gyümölcs. Így viszont pont akkora, hogy ha felmászom rá, szinte bármelyik ágat elérem. Ezt csak most vettem észre, innen fentről, bentről. Mennyire más perspektíva ez!
A körte ágai nagyon sűrűn nőnek, kis része száraz, ezeket letöröm, hogy kényelmesebben forgolódhassak. De főleg azért vagyok itt, hogy leszedjem a termést.
Micsoda termés!
A két fán több mint négy mázsa gyümölcs...!
Kétszer főztünk be belőle gigantikus mennyiséget (több mint száz üveg lekvár, szósz és befőtt), de hát ez már ipari mennyiség. Ezért aztán igyekeztem okosan felhasználni: elajándékoztuk a maradékot. Igaz, ennek is a nagy részét mi szedtük le, de megérte. Volt, aki szerint a piacra kellett volna vinni eladni. De ugye nem mindegyik körte makulátlan szép, márpedig igazán jó ára annak van. A másik baj, hogy igen gyorsan romlik, ha az ember pár napon belül fel nem használja. Amúgy meg hihetetlenül édes még méregzölden is. És nem kövecses. Puha, lédús, édes, hmmmm... Szeretik a darazsak, bogarak, madarak is. Ezért a legjobb zölden leszedni. De én most aranysárgákat is szedek, hiszen ha zölden szeretném szedni, minden nap itt kéne töltenem egy órát, és arra nem futja. Ezek a sárgák olyanok, mint egy-egy kis nap. Biztatóak, vidámak, életerősek. Gyönyörűek.
Ráfekszem a fa ágára. Ez kissé vékonyabb, de megbír. Nyúlok a szélén incselkedő gyümölcsért. Már majdnem elérem. Még egy kicsit! Nem megy. Feljebb  hágok, bal kézzel erősen fogom a legerősebb ágat, jobb kezemmel előrenyúlok. Megvagy! Ekkor látom, hogy lejjebb elhagytam párat. Szépek, de zöldek még, azért tudtak elbújni. No meg a levelek is takarták. Hát lehajolok értük. Szinte fejjel lefelé lógok az ágakon, fél kézzel erősen kapaszkodva, másikkal vagányul kockáztatva. Teljesen a fához simulok, szinte eggyé válunk: a fa meg én. És érzem, hogy örül. A fa. Hogy értelme volt teremni.
És az is eszembe jut, hogy miért nem mertem soha feljönni. Nem voltam elég erős. De most megerősödtem.
És a hangyák. Minden évben csapatostul mászkálnak fel-le a fa törzsén, kitartóan. Gyűjtik az édes gyümölcsöt. Nem is értem, miért nem a fa alól, hiszen ott jóval több túlérett körte van. Most talán a sok eső mosta le őket? Most nincsenek sehol. Nem másznak be a ruhám alá, nem csípnek össze.
Boldog vagyok, amikor arra gondolok, hogy milyen sok embernek tudok adni a fa jóvoltából. Szeretem őket, és így is ki tudom fejezni. Nem lehet ezt piaci áron mérni. Ennek a körtének az értéke magasabb. Ez az igazi valuta. Ember és ember között.

És látom magam előtt, amint tavasszal a fa fehér ünneplőjét magára öltötte, még levéltelenül, habfehéren, büszkén, mint a menyasszony, aki tisztában van azzal, hogy vőlegénye nagyon jól jár vele.
Látom, ahogy Gergő felölti kopott, kivénhedt kerti gúnyáját, hátára veszi a permetezőt.
Látom, ahogy a fán kicsi terméskezdemények mutatkoznak. Sok kis csintalan lurkó.
Látom, ahogy apósom a kút vizével itatgatja a szomjas fát a gutaütött nagy melegben.
Látom, ahogyan a körte kínálgatja kész, édes gyermekeit. Vegyétek, vigyétek!
És magam előtt látom azt a kis pofit, ahogy Boldi majszolja hideg téli estéken a körtebefőttet:
- Anya, nincs több?

Muszáj széttárnom a karomat: köszönöm! Arcomat megfürdetem a fényben, lemászom sokadszorra telt kosarammal, elrendezem a rekeszekbe: ez zöld, befőttnek a legjobb, ez szépséges, evősnek elajándékozni való, ez sárga, kicsit már darázscsípte, no ez lesz a lekvár. És boldogan matatok benne, mint a török basa kincsében a kiskakas gazdasszonykája.
Gazdag vagyok.
Ha csak egy kis időre is.