Ugrás a fő tartalomra

Körte



Fent vagyok a körtefa lombjában. Hozzásimulok a fa törzséhez. Érzem a rücskös kéreg durvaságát. Igen, ezért van rajtam hosszúujjú póló meg hosszú nadrág, bár a nap süt erősen. Igaz, néha kósza szél borzolja a leveleket, de amint eláll, érzem, hogy a meleg még szinte nyári.
A nap fénye valami varázslatos, ahogy átsüt a körte levelein. Csak kora ősszel van ez a szép, tiszta, erős, illatos napfény. Semmi mással össze nem téveszthető, asszonyosan dús, magabiztos, gazdag fény. Bár vakít, nem bánom. Arcomat a sugaraknak adom pár percig, és élvezem a gazdagságot.
Fent vagyok vagy öt méter magasan. Nem is értem, mi történt velem, hogy fel mertem mászni nyolc év után végre a fára. Mindig létráról szoktam szedni a körtét, már amit nem érek el. A nagyja persze a földről valóban elérhetetlen, hiszen ezek az öreg, girbegurba fák még így is magasak, hogy Gergő pár éve megcsonkolta a tetejüket. Nem lehetett már permetezni, és csak tönkrement a tetején termő gyümölcs. Így viszont pont akkora, hogy ha felmászom rá, szinte bármelyik ágat elérem. Ezt csak most vettem észre, innen fentről, bentről. Mennyire más perspektíva ez!
A körte ágai nagyon sűrűn nőnek, kis része száraz, ezeket letöröm, hogy kényelmesebben forgolódhassak. De főleg azért vagyok itt, hogy leszedjem a termést.
Micsoda termés!
A két fán több mint négy mázsa gyümölcs...!
Kétszer főztünk be belőle gigantikus mennyiséget (több mint száz üveg lekvár, szósz és befőtt), de hát ez már ipari mennyiség. Ezért aztán igyekeztem okosan felhasználni: elajándékoztuk a maradékot. Igaz, ennek is a nagy részét mi szedtük le, de megérte. Volt, aki szerint a piacra kellett volna vinni eladni. De ugye nem mindegyik körte makulátlan szép, márpedig igazán jó ára annak van. A másik baj, hogy igen gyorsan romlik, ha az ember pár napon belül fel nem használja. Amúgy meg hihetetlenül édes még méregzölden is. És nem kövecses. Puha, lédús, édes, hmmmm... Szeretik a darazsak, bogarak, madarak is. Ezért a legjobb zölden leszedni. De én most aranysárgákat is szedek, hiszen ha zölden szeretném szedni, minden nap itt kéne töltenem egy órát, és arra nem futja. Ezek a sárgák olyanok, mint egy-egy kis nap. Biztatóak, vidámak, életerősek. Gyönyörűek.
Ráfekszem a fa ágára. Ez kissé vékonyabb, de megbír. Nyúlok a szélén incselkedő gyümölcsért. Már majdnem elérem. Még egy kicsit! Nem megy. Feljebb  hágok, bal kézzel erősen fogom a legerősebb ágat, jobb kezemmel előrenyúlok. Megvagy! Ekkor látom, hogy lejjebb elhagytam párat. Szépek, de zöldek még, azért tudtak elbújni. No meg a levelek is takarták. Hát lehajolok értük. Szinte fejjel lefelé lógok az ágakon, fél kézzel erősen kapaszkodva, másikkal vagányul kockáztatva. Teljesen a fához simulok, szinte eggyé válunk: a fa meg én. És érzem, hogy örül. A fa. Hogy értelme volt teremni.
És az is eszembe jut, hogy miért nem mertem soha feljönni. Nem voltam elég erős. De most megerősödtem.
És a hangyák. Minden évben csapatostul mászkálnak fel-le a fa törzsén, kitartóan. Gyűjtik az édes gyümölcsöt. Nem is értem, miért nem a fa alól, hiszen ott jóval több túlérett körte van. Most talán a sok eső mosta le őket? Most nincsenek sehol. Nem másznak be a ruhám alá, nem csípnek össze.
Boldog vagyok, amikor arra gondolok, hogy milyen sok embernek tudok adni a fa jóvoltából. Szeretem őket, és így is ki tudom fejezni. Nem lehet ezt piaci áron mérni. Ennek a körtének az értéke magasabb. Ez az igazi valuta. Ember és ember között.

És látom magam előtt, amint tavasszal a fa fehér ünneplőjét magára öltötte, még levéltelenül, habfehéren, büszkén, mint a menyasszony, aki tisztában van azzal, hogy vőlegénye nagyon jól jár vele.
Látom, ahogy Gergő felölti kopott, kivénhedt kerti gúnyáját, hátára veszi a permetezőt.
Látom, ahogy a fán kicsi terméskezdemények mutatkoznak. Sok kis csintalan lurkó.
Látom, ahogy apósom a kút vizével itatgatja a szomjas fát a gutaütött nagy melegben.
Látom, ahogyan a körte kínálgatja kész, édes gyermekeit. Vegyétek, vigyétek!
És magam előtt látom azt a kis pofit, ahogy Boldi majszolja hideg téli estéken a körtebefőttet:
- Anya, nincs több?

Muszáj széttárnom a karomat: köszönöm! Arcomat megfürdetem a fényben, lemászom sokadszorra telt kosarammal, elrendezem a rekeszekbe: ez zöld, befőttnek a legjobb, ez szépséges, evősnek elajándékozni való, ez sárga, kicsit már darázscsípte, no ez lesz a lekvár. És boldogan matatok benne, mint a török basa kincsében a kiskakas gazdasszonykája.
Gazdag vagyok.
Ha csak egy kis időre is.









Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Az útelágazáson álló fa

Egy halászfaluban élt egyszer egy szegény özvegyasszony egyetlen lányával, Hanakóval. Csak néhány éve költöztek a faluba. Amíg az asszony férje, egy gazdag kereskedő életben volt, a család jólétben és bőségben élt a városban. De nemhiába mondják, hogy terem baj, ha nem vetik is. Egy napon a kereskedő hirtelen megbetegedett, és nemsokára nagy temetést rendeztek neki. Az özvegy egyedül maradt a kislányával, és talán azért, mert nem értett a kereskedéshez, vagy azért, mert balszerencse üldözte őket, az üzlet napról napra rosszabbul ment, a vevők fogytak, az adósságok nőttek. Az özvegy végül nem tehetett egyebet: eladott mindent, amije maradt, kifizette adósságait és elköltözött a városból. A faluban szerényen éltek, és a kis Hanako, alighogy felcseperedett, tőle telhetően segített édesanyjának. Együttérző, jó szívvel áldotta meg a természet, vidám és kedves volt, mindenki, aki megismerte, tüstént megszerette. Özvegy édesanyjának sok örömet szerzett, és amikor az asszony látta, hogy kislán...

Színe és visszája

Olyan érzésem volt pont, mint amikor a nagyi 90. szülinapi ünnepségén voltunk. A gyülekezete szervezte neki, még szeretetvendégség (értsd: egy kis uzsonna) is volt, tortával. A gyülekezeti tagok kitettek magukért. Szép kis beszédek voltak, megemlékezések arról, hogy a nagyi milyen csodálatos példamutató életet élt, mennyi embernek segített, milyen sokszor vigyázott gyerekekre, vasalt, segített rendszeresen a háztartásban, a gyülekezetben. Egyik ámulatból a másikba estünk. Ez egészen biztosan az az ember, akit én ismerek? Akinek gyerekként kifejezetten terhére voltunk? Aki menekült a családból, a háztartási munka végét pedig tényleg csak a legutolsó végszükség esetén fogta meg - nálunk legalábbis. Ezek szerint másutt nem így volt. Külön rákérdeztem a gyülekezeti nagycsaládosoknál: előfordult, de tényleg, hogy a nagyi náluk vasalt? Igen, minden héten legalább egyszer - hangzott hálától elérzékenyülő hangon. Hmm. A gyülekezet ifjúsági zenekara belekezdett egy szép kis énekbe, melyben öreg...

Kölnből haza

Itt ülünk a Bázelba tartó ICE járaton, méghozzá az első osztályon. Pedig nem is akartunk Bázelba utazni, sem vonatozni. Pláne nem az első osztályon. De a jegyünk, amit a Lufthansa biztosított számunkra, olyan helyre szólt, ami először is kisgyermekes fülke, ráadásul a már ott üldögélő kis család extra pénzért befoglalta a fennmaradó két helyet. A fiatal (és alig érthetően pösze) apuka kissé idegesen jött velünk a kalauzt keresni. A kalauz pedig betessékelt minket ide, az első osztályra. (Épp az imént ment el mellettünk egy kávét kínálgató vasutas pincér. Nohát, hogy mik vannak itt az első osztályon!) Hogy a Lufthansa miért foglalkozik vonatjegyekkel? Csak azért, hogy eljutasson minket Kölnből Frankfurtba. Mert a repülőjáratot, amivel este indulnunk kellett volna, eleinte csak tologatták (mármint időben, szóval egyre nagyobb késéseket feltüntetve - bár míg ezt írom, elképzeltem egy repülőt, amit be kell tolni felszállás előtt...), aztán egyszer csak jött az üzenet: törölték a járatot, b...