Ugrás a fő tartalomra

Ceruzahegyező

Van egy ügyes kis ceruzahegyezőnk. Az a fajta kicsi gépecske, aminek a felső részén van egy fiók-szerűen kihúzható, középen lyukas része. Ebbe a lyukba kerül a ceruza, ott egy kis fémfogacska jó erősen megfogja, és már lehet is tekerni a másik oldalon kiálló kis karocskával. Ha nagyon könnyen tekeredik, azt jelenti: a ceruza elég hegyes. Jó kis készülék, a ceruza hegyét szinte sose töri ki, és nagyon gyorsan, szépen, tisztán lehet vele dolgozni, hiszen a forgácsot külön gyűjti egy alsó fiókocskába.
Tud még valamit, ami nagyon hasznos: ki lehet akasztani, amíg a ceruzát bele nem teszi az ember. Így elegendő egy kéz ehhez a munkához. Megfogom, kihúzom teljesen, és akkor kiakad. Majd ugyanazzal a kezemmel teszem bele a kiakasztott részbe a ceruzát, és elkezdem tekerni. Ettől a tekeréstől oldódik ki a kiakasztó-funkció, és a hegyező rugója elkezdi visszahúzni a felső, hegyező-fiókot.
Remélem, érthető?
Egyik reggel, ovi előtt Füli ezt a gépecskét tanulmányozta. Persze, ismeri, ezerszer hegyezett már vele. De mégis, mindig talál valami újat, aki keres, ugye? A nagy felfedezések is valahogy így születnek.
Először csak ide-oda forgatta. Rászóltam:
- Óvatosan, mert az alja tele van forgáccsal!
Döbbenten meredt rám:
Virgáccsal?


Aztán elkezdett játszani a felső, kiakaszthatós részével. Kihúzta, az kiakadt. Ekkor tekert rajta egyet, és mivel nem volt benne ceruza, a felső része nagy kattanással visszaugrott a helyére. Behúzta a rugója.
Teljesen lázba jött.
- Nézd, anya!
Majd óvatosan az asztalhoz hajolt, míg a hegyező szemmagasságba nem került, és óvatosan újat kattintott vele: kihúzta, tekerte, kattant. Még egyszer. Meg még egyszer.
- Látod? Lőttem vele!
Nem nagyon vagyok elragadtatva a lövöldözéstől. Persze, tudom én, hogy ez nagyon fiús, és mint ilyenen, ezen is túl kell esni. Hát csak néztem.
- Ezt is tudod fegyverként használni?
- Hát persze! Nézd, lelőttem a virágot!
- Ej, ej, miért lőtted le?
- Mert ez egy gonosz virág volt!

Ez is valami.
Legalább nem támad meg minket többet az orchidea.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Az útelágazáson álló fa

Egy halászfaluban élt egyszer egy szegény özvegyasszony egyetlen lányával, Hanakóval. Csak néhány éve költöztek a faluba. Amíg az asszony férje, egy gazdag kereskedő életben volt, a család jólétben és bőségben élt a városban. De nemhiába mondják, hogy terem baj, ha nem vetik is. Egy napon a kereskedő hirtelen megbetegedett, és nemsokára nagy temetést rendeztek neki. Az özvegy egyedül maradt a kislányával, és talán azért, mert nem értett a kereskedéshez, vagy azért, mert balszerencse üldözte őket, az üzlet napról napra rosszabbul ment, a vevők fogytak, az adósságok nőttek. Az özvegy végül nem tehetett egyebet: eladott mindent, amije maradt, kifizette adósságait és elköltözött a városból. A faluban szerényen éltek, és a kis Hanako, alighogy felcseperedett, tőle telhetően segített édesanyjának. Együttérző, jó szívvel áldotta meg a természet, vidám és kedves volt, mindenki, aki megismerte, tüstént megszerette. Özvegy édesanyjának sok örömet szerzett, és amikor az asszony látta, hogy kislán...

Apu - L. papa

Az utolsó Bánk bán is lement ma. Szeretem a művet, még akkor is, ha a rendezésben nem tetszik minden. De soha nem akarom elfelejteni, ahogy az első főpróbahét végén, a premier előtti utolsó próba után a rendező kiültetett minket a nézőtérre, és pár szóban elmondta, miket szeretett volna üzenni a rendezésével. Nekem egy mondata maradt meg, ami a szívembe fúródott, mint hegyes, éles kés: "...azt akartam elmondani, hogy amíg mi a saját fontosnak vélt harcainkat vívjuk, addig a porontyaink magukra maradnak. Szeretném, ha jobban vigyáznánk rájuk." Tudom, hogy már akkor is cipeltem magammal ezt a mondatot. Azóta eltelt pár év, és ma megint eltemettük a darabot (így hívják, ha a szezonban már nem játsszuk többet). A végén lejöttem a színpadról, szépen átöltöztem, szívemben még csengett a beszélgetés a kollégával, aki nem tudta, miért megy a függöny elé Gertrúd kislánya egy kiskosárral, de most már tudja, mert elmondtam neki: ő a későbbi Szent Erzsébet, aki a szegényeknek kenyeret vi...

Színe és visszája

Olyan érzésem volt pont, mint amikor a nagyi 90. szülinapi ünnepségén voltunk. A gyülekezete szervezte neki, még szeretetvendégség (értsd: egy kis uzsonna) is volt, tortával. A gyülekezeti tagok kitettek magukért. Szép kis beszédek voltak, megemlékezések arról, hogy a nagyi milyen csodálatos példamutató életet élt, mennyi embernek segített, milyen sokszor vigyázott gyerekekre, vasalt, segített rendszeresen a háztartásban, a gyülekezetben. Egyik ámulatból a másikba estünk. Ez egészen biztosan az az ember, akit én ismerek? Akinek gyerekként kifejezetten terhére voltunk? Aki menekült a családból, a háztartási munka végét pedig tényleg csak a legutolsó végszükség esetén fogta meg - nálunk legalábbis. Ezek szerint másutt nem így volt. Külön rákérdeztem a gyülekezeti nagycsaládosoknál: előfordult, de tényleg, hogy a nagyi náluk vasalt? Igen, minden héten legalább egyszer - hangzott hálától elérzékenyülő hangon. Hmm. A gyülekezet ifjúsági zenekara belekezdett egy szép kis énekbe, melyben öreg...