Nem is tudom, hogy kezdődött.
Mostanában A két Lottit olvasom esténként a gyerekeknek. Szigorúan fejezetenként, hogy sokáig tartson. No meg azért is, hogy legyen időnk megbeszélni a felmerülő gondolatokat. Nagyon sok megbeszélnivaló van benne, és érdekes is, hogy ők hogyan fogják fel a dolgokat: a barátságot, szeretetet a testvér és a szülők iránt, és az egész kis abszurd történetet. Érdekes, hogy mennyi dolgot kell értelmezni számukra, hogy minden világos legyen. A háttérben húzódó érzelmi és egyéb szálak elemezgetése, az emberek közötti szándékosan rövidre fogott párbeszédek továbbgondolása érdekes játék: ők is tanulnak belőle, én meg őket tanulom ezáltal.
Ebben a könyvben van egy olyan fejezet, ahol az ál-Lotti, tehát Lujza elmegy anyukával kirándulni egy egész hétvégére, és rendkívül élvezik.
Talán ez indított el, talán a régóta tartó, csodálatos ősz, de ma délben már nem bírtam türtőztetni magamat, bezsuppoltam a gyerekeket az autóba, hogy elzarándokoljunk egyik legkedvesebb kiránduló-helyünkre, az ócsai láperdőbe. Vittük magunkkal Boldi egyik osztálytársát is. Ez persze neki extra boldogságot jelentett.
Az erdőben a szokott hangulat fogadott: friss levegő, madárdal (az őszi, szerényebb verzió), sok pocsolya és a világnagy fák. Ez az égeres erdő mindig elkápráztat a méreteivel. Nem tudom, mekkorák, talán húszméteresek? És bár mostanában valami okból igencsak ritkítják, fantasztikusan sűrűn állnak egymás mellett. Mesébe illő ez a hely. Tiszta gótika, ahogy az ember belenéz a lombokba.
Még Fülöp is élvezettel szaladgált. Hja kérem, aki már kétéves…! Jól bírta. Meg én is, miután elfáradva a nyakamba kéretőzött. A gyerekek nyargalásztak, mint vidám kiscsikók, ordítoztak, mint egy egész falka farkas, és szemmel láthatóan élvezték az életet. Boldi kissé előreszaladt, és nagy hejehujával jelezte a hátramaradottaknak, hogy a láperdőből kiszáradt a víz. Rendszerint az út oldalán mindenfelé kis tavacskák, pocsolyák csillognak. Most csak az úton volt egy-két tócsa, az elmúlt napok esőiből bizonyára, de a fák alatt teljesen száraz volt az avar. Élvezettel szaladgáltak ott, ahol múltkoriban pacallá ázott a cipőjük-nadrágjuk. - A vízen járunk! – kurjongatták.
Vadállatokat is találtunk: megszámlálhatatlanul sok békát a réten (persze, hogy meg kellett nézni! Persze, hogy meg kellett fogni!) és egy kedves kis fekete gőtécskét.
Mélyeket szippantottunk az avartól és a kései virágok illatától édeskés levegőből. Felmásztak jónéhány kidőlt fára. Kipróbáltak több sétabotot. A végén elcsodálkoztak: nem is gondolták, hogy ilyen jó kis kirándulásra megyünk.
Lehet, hogy nem volt két kilométer sem az egész túra, mégis, kellemesen elfáradt mindenki.
Este, szerelékcsere közben Boldika egyszer csak sírva fakadt. Nem, nem fájt! (Mert azért az bizony egy fájdalmas tortúra.) Nem tudok beszélni, sírnom kell – mondta. Megölelgettem, megszeretgettem. Ismerem én is ezt az érzést. De a végén, amikor mégiscsak meg tudott szólalni, azt mondta, tulajdonképpen örömében sír. Mert olyan szép volt ez a mai nap. Olyan meghitt.
„Minden gyermek egy kis tarisznyával jön a világra. Ezt a kis tarisznyát nem lehet mással megtölteni, csak szeretettel. És amennyit ebből az útra kapnak tőlünk, annyi lesz nekik.”
Mostanában A két Lottit olvasom esténként a gyerekeknek. Szigorúan fejezetenként, hogy sokáig tartson. No meg azért is, hogy legyen időnk megbeszélni a felmerülő gondolatokat. Nagyon sok megbeszélnivaló van benne, és érdekes is, hogy ők hogyan fogják fel a dolgokat: a barátságot, szeretetet a testvér és a szülők iránt, és az egész kis abszurd történetet. Érdekes, hogy mennyi dolgot kell értelmezni számukra, hogy minden világos legyen. A háttérben húzódó érzelmi és egyéb szálak elemezgetése, az emberek közötti szándékosan rövidre fogott párbeszédek továbbgondolása érdekes játék: ők is tanulnak belőle, én meg őket tanulom ezáltal.
Ebben a könyvben van egy olyan fejezet, ahol az ál-Lotti, tehát Lujza elmegy anyukával kirándulni egy egész hétvégére, és rendkívül élvezik.
Talán ez indított el, talán a régóta tartó, csodálatos ősz, de ma délben már nem bírtam türtőztetni magamat, bezsuppoltam a gyerekeket az autóba, hogy elzarándokoljunk egyik legkedvesebb kiránduló-helyünkre, az ócsai láperdőbe. Vittük magunkkal Boldi egyik osztálytársát is. Ez persze neki extra boldogságot jelentett.
Az erdőben a szokott hangulat fogadott: friss levegő, madárdal (az őszi, szerényebb verzió), sok pocsolya és a világnagy fák. Ez az égeres erdő mindig elkápráztat a méreteivel. Nem tudom, mekkorák, talán húszméteresek? És bár mostanában valami okból igencsak ritkítják, fantasztikusan sűrűn állnak egymás mellett. Mesébe illő ez a hely. Tiszta gótika, ahogy az ember belenéz a lombokba.
Még Fülöp is élvezettel szaladgált. Hja kérem, aki már kétéves…! Jól bírta. Meg én is, miután elfáradva a nyakamba kéretőzött. A gyerekek nyargalásztak, mint vidám kiscsikók, ordítoztak, mint egy egész falka farkas, és szemmel láthatóan élvezték az életet. Boldi kissé előreszaladt, és nagy hejehujával jelezte a hátramaradottaknak, hogy a láperdőből kiszáradt a víz. Rendszerint az út oldalán mindenfelé kis tavacskák, pocsolyák csillognak. Most csak az úton volt egy-két tócsa, az elmúlt napok esőiből bizonyára, de a fák alatt teljesen száraz volt az avar. Élvezettel szaladgáltak ott, ahol múltkoriban pacallá ázott a cipőjük-nadrágjuk. - A vízen járunk! – kurjongatták.
Vadállatokat is találtunk: megszámlálhatatlanul sok békát a réten (persze, hogy meg kellett nézni! Persze, hogy meg kellett fogni!) és egy kedves kis fekete gőtécskét.
Mélyeket szippantottunk az avartól és a kései virágok illatától édeskés levegőből. Felmásztak jónéhány kidőlt fára. Kipróbáltak több sétabotot. A végén elcsodálkoztak: nem is gondolták, hogy ilyen jó kis kirándulásra megyünk.
Lehet, hogy nem volt két kilométer sem az egész túra, mégis, kellemesen elfáradt mindenki.
Este, szerelékcsere közben Boldika egyszer csak sírva fakadt. Nem, nem fájt! (Mert azért az bizony egy fájdalmas tortúra.) Nem tudok beszélni, sírnom kell – mondta. Megölelgettem, megszeretgettem. Ismerem én is ezt az érzést. De a végén, amikor mégiscsak meg tudott szólalni, azt mondta, tulajdonképpen örömében sír. Mert olyan szép volt ez a mai nap. Olyan meghitt.
„Minden gyermek egy kis tarisznyával jön a világra. Ezt a kis tarisznyát nem lehet mással megtölteni, csak szeretettel. És amennyit ebből az útra kapnak tőlünk, annyi lesz nekik.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése