Pünkösd vasárnapján beültünk Boldival a templomba.
Kissé elkéstem, ezért Gergő már felment Fülivel a gyerekistentiszteletre. Egy új lehetőség, hogy én is hallgassam a prédikációt.
Pünkösd nagy ünnep a református gyülekezetek életében, mert ilyenkor tesznek fogadalmat a konfirmandusok, ilyenkor erősítik meg azt az elköteleződést, amit a keresztelő alkalmával szüleik tettek. Hogy aztán ez kinek mit jelent, az elég széles spektrumon mozog. Van, akinek ez valóban a hit, és mellékesen a gyülekezet iránti elköteleződés alkalma, van, akinek csak egy jajmitiskeresekitt-típusú, csak a szülők számára megjátszott alkalom. És közte a fokozatok. Mindenesetre a gyülekezetek mindenütt igyekeznek kellő méltóságot kölcsönözni az alkalomnak. A csepeli templom is szépen kicsinosíttatott a nagy napra. Még az időjárás is kegyes volt: az aranyat érő májusi esőt egy napra verőfényes, szinte forró napsütés váltotta fel. A levegő szép volt, meleg és tiszta. Ennek örömére a templomot karban tartó atyafi reggel hosszan szellőztetett.
A friss, üdítő levegő mellett azonban egy kissé kelekótya fecske is besuhant valahogyan a nyitott ajtókon. És szegény feje nem talált ki. Persze, mert lent ment be, de fent akart kijutni. Így történt, hogy a pünkösdi igehirdetés kétszólamú lett: a lelkész csendesebb, nyugodt hangja volt az egyik szólam, a fecske rémült ficsergése a másik.
Fura ambivalencia volt. Nem csak én éreztem.
Boldi, aki a legeslegutolsó, támla nélküli, instabil padon üldögélt, a fülembe súgta:
- Anya, ez olyan rossz. A madarak éppen a szabadságot jelképezik, nem? Szegényke meg itt raboskodik.
El is határozta, hogy addig nem megy haza, amíg valahogy ki nem szabadítja. Csendben tanakodtunk. Mi legyen? Hívjuk a tűzoltókat? Szerezzünk madárhálót valahonnan? Hát nem lehet egy ajtót kinyitni?
Ajtót kinyitni, ekkora nagy alkalmat megakasztani egy kicsi madár kedvéért? Mikor vannak családok, akik csak ilyenkor jönnek, esetleg keresztelő vagy esküvő tudja még idehozni őket?
Másrészt, hogy lehet figyelni arra, hogy milyen csodálatos gondolatokat oszt meg a lelkész, mikor egy kis madár láthatóan pánikban repked össze-vissza a templom ablakai között? Miről is van szó? Ja persze, pünkösd, a Szentlélek kitöltetése. A Szentlélek, a Szabadság és Erő nagy szimbóluma, az Istennel való egyesülés lehetősége már itt a Földön. Jaj, szegény kismadár. Repül egyik ablaktól a másikig. Jobban megnézve, mégsem egészen összevissza. Először és legszívesebben a jobb oldali első ablakba ül, utána a hátsóba, majd tesz egy tiszteletkört a karzaton, és újra vissza, előre.
Ki kéne nyitni egy kicsi ablakot! Egyszerre gondoltuk Boldival, és határozott léptekkel megcéloztuk a karzatot. A többi ablak ugyanis elérhetetlen magasságban van. Nem tudom, szokták-e egyáltalán nyitogatni őket. Olyan a templom ablaka, hogy sok (Erzsi megszámolta, és határozottan állítja, hogy ablakonként 48) kicsi részből áll. Ebből a sok kicsi részből kettőt ki is lehet nyitni - már ha eléri valaki. Erre a célra egy irgalmatlan hosszú létra van a karzatfeljáróban. Van vagy öt-hét méter. Hát ezt a lehetőséget gyorsan elvetettük.
A karzaton majd csak elérjük - reménykedtünk. De a két karzatablak kaján vigyorral nézett ránk. A legalsó kinyitható ablak is elérhetetlen magasságban pöffeszkedett. Boldi felállt a padra, nyújtózott. A pad kicsit, figyelmeztetően nyekergett. Oda se neki.
- Állj fel te - súgta - te pont eléred!
Felálltam. Újabb nyikorgás.
A karzaton helyet foglaló fiatalok lopva odasandítottak. Közönyt színlelt a kántor is.
Nyújtóztam, de nem értem el. Most mi legyen?
Hallgatjuk, miként izzította át a tanítványok lelkét a pünkösdi bizonyságtétel. Milyen bátrak lettek és tettrekészek.
Mivel nyissuk ki azt a fránya ablakot?
Boldi lesurrant a lépcső aljába, körülnézett, és egy vékony végű (talán) zászlórúddal a kezében visszaosonkodott. Csendesen piszkálni kezdte az ablakot. Nem nyílt ki. Halk koppanás - a rúd nekiütődött az üvegnek.
- Kérem! - leheltem.
Óvatosan felhajtottam a reteszt. Halk volt. Na, most beakasztom a rúd vékonyabbik végét. Kis csattanás, de - győzelem! Most jöjjön az a szegény madár, meg van mentve!
Jött, de olyan buta volt, hogy nem vett észre semmit. Inkább üldögélt a fölső, kinyitható, ám elérhetetlenül magas ablakocskában, panaszkodott, majd kétségbeesetten távozott - vissza az első ablakhoz.
- Látod, azt kéne inkább kinyitni! - susogta fülembe szemrehányóan kisfiam.
Hát jó. A reteszt még csak-csak kinyitottam, de hiába akasztottam a lukba a botot, úgy be volt ragadva az a kis ablak, hogy sokadik próbálkozásra sem nyílt. Viszont most már a templomot is betöltötte a visszacsapódó rúd koppanó hangja.
Az ünnepre való tekintettel fényképészek is jöttek a templomba, egyikük a karzaton kattingatott. Vártam: majd csak elmegy, de esze ágában sem volt.
Amikor úgy tűnt, hogy sorozatlövéseket készít az alant üldögélő ünneplő gyülekezetről, még egyszer nekiduráltam magamat az ablaknak. Eredménytelenül. Illetve, mikor visszafordultam, még sikerült elcsípnem a fényképész elégedett arcát. Paparazzi! Neki bezzeg sikerült.
Eljött az úrvacsora ideje. Mivel rég nem vettem már, most nem hagytam ki.
A fecske ott üldögélt és sirámait szórta a részvéttelen gyülekezetre, én meg ártatlan ábrázattal, jámbor nótákat fújdogálva álltam alatta. Ha most megfoghatnálak!
Mire a karzatra visszaértem, a fenti ifjak megbátorodtak, és Boldival vállvetve kinyitották az ÖSSZES ablakot. Hogy csinálták? Rejtély.
De bizony a madarunk továbbra is csak ott panaszkodott, gubbasztott az első ablak elérhetetlen magasságában. Talán az elektromos orgona hangja tartotta vissza? Miért nem néz körül jobban? Mindig csak az a három ablak, hát lehetne több esze egy madárnak, ha szabadulni akar!
Amikor az úrvacsora - és vele az orgonazúgás is - véget ért, jött a közös ima. Az Úri ima, közönséges nevén Miatyánk. Boldi szívéből forró ima szállt: Uram, Istenem, mentsd már meg ezt a kis fecskét!
Halk mormolás, csobogó vízesés távoli hangja tölti be a templomot:
... ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól...
És ebben a pillanatban, mint egy nyílvessző, a fecske kilőtt az ablakon. A fölsőn, természetesen.
Örömujjongás, amennyire suttogva lehetséges. A karzaton mámor töltötte el a szíveket. Végre, végre!
És ekkor belém hasított: nem így vagyunk-e mi is? A nagy térben a saját kicsi, zárt köreinket rójuk, miközben a szabadulás valahol egy pici, nehezen elérhető, de nekünk készített résben miránk várakozik! Nem is messze a megszokott utunktól...
Kissé elkéstem, ezért Gergő már felment Fülivel a gyerekistentiszteletre. Egy új lehetőség, hogy én is hallgassam a prédikációt.
Pünkösd nagy ünnep a református gyülekezetek életében, mert ilyenkor tesznek fogadalmat a konfirmandusok, ilyenkor erősítik meg azt az elköteleződést, amit a keresztelő alkalmával szüleik tettek. Hogy aztán ez kinek mit jelent, az elég széles spektrumon mozog. Van, akinek ez valóban a hit, és mellékesen a gyülekezet iránti elköteleződés alkalma, van, akinek csak egy jajmitiskeresekitt-típusú, csak a szülők számára megjátszott alkalom. És közte a fokozatok. Mindenesetre a gyülekezetek mindenütt igyekeznek kellő méltóságot kölcsönözni az alkalomnak. A csepeli templom is szépen kicsinosíttatott a nagy napra. Még az időjárás is kegyes volt: az aranyat érő májusi esőt egy napra verőfényes, szinte forró napsütés váltotta fel. A levegő szép volt, meleg és tiszta. Ennek örömére a templomot karban tartó atyafi reggel hosszan szellőztetett.
A friss, üdítő levegő mellett azonban egy kissé kelekótya fecske is besuhant valahogyan a nyitott ajtókon. És szegény feje nem talált ki. Persze, mert lent ment be, de fent akart kijutni. Így történt, hogy a pünkösdi igehirdetés kétszólamú lett: a lelkész csendesebb, nyugodt hangja volt az egyik szólam, a fecske rémült ficsergése a másik.
Fura ambivalencia volt. Nem csak én éreztem.
Boldi, aki a legeslegutolsó, támla nélküli, instabil padon üldögélt, a fülembe súgta:
- Anya, ez olyan rossz. A madarak éppen a szabadságot jelképezik, nem? Szegényke meg itt raboskodik.
El is határozta, hogy addig nem megy haza, amíg valahogy ki nem szabadítja. Csendben tanakodtunk. Mi legyen? Hívjuk a tűzoltókat? Szerezzünk madárhálót valahonnan? Hát nem lehet egy ajtót kinyitni?
Ajtót kinyitni, ekkora nagy alkalmat megakasztani egy kicsi madár kedvéért? Mikor vannak családok, akik csak ilyenkor jönnek, esetleg keresztelő vagy esküvő tudja még idehozni őket?
Másrészt, hogy lehet figyelni arra, hogy milyen csodálatos gondolatokat oszt meg a lelkész, mikor egy kis madár láthatóan pánikban repked össze-vissza a templom ablakai között? Miről is van szó? Ja persze, pünkösd, a Szentlélek kitöltetése. A Szentlélek, a Szabadság és Erő nagy szimbóluma, az Istennel való egyesülés lehetősége már itt a Földön. Jaj, szegény kismadár. Repül egyik ablaktól a másikig. Jobban megnézve, mégsem egészen összevissza. Először és legszívesebben a jobb oldali első ablakba ül, utána a hátsóba, majd tesz egy tiszteletkört a karzaton, és újra vissza, előre.
Ki kéne nyitni egy kicsi ablakot! Egyszerre gondoltuk Boldival, és határozott léptekkel megcéloztuk a karzatot. A többi ablak ugyanis elérhetetlen magasságban van. Nem tudom, szokták-e egyáltalán nyitogatni őket. Olyan a templom ablaka, hogy sok (Erzsi megszámolta, és határozottan állítja, hogy ablakonként 48) kicsi részből áll. Ebből a sok kicsi részből kettőt ki is lehet nyitni - már ha eléri valaki. Erre a célra egy irgalmatlan hosszú létra van a karzatfeljáróban. Van vagy öt-hét méter. Hát ezt a lehetőséget gyorsan elvetettük.
A karzaton majd csak elérjük - reménykedtünk. De a két karzatablak kaján vigyorral nézett ránk. A legalsó kinyitható ablak is elérhetetlen magasságban pöffeszkedett. Boldi felállt a padra, nyújtózott. A pad kicsit, figyelmeztetően nyekergett. Oda se neki.
- Állj fel te - súgta - te pont eléred!
Felálltam. Újabb nyikorgás.
A karzaton helyet foglaló fiatalok lopva odasandítottak. Közönyt színlelt a kántor is.
Nyújtóztam, de nem értem el. Most mi legyen?
Hallgatjuk, miként izzította át a tanítványok lelkét a pünkösdi bizonyságtétel. Milyen bátrak lettek és tettrekészek.
Mivel nyissuk ki azt a fránya ablakot?
Boldi lesurrant a lépcső aljába, körülnézett, és egy vékony végű (talán) zászlórúddal a kezében visszaosonkodott. Csendesen piszkálni kezdte az ablakot. Nem nyílt ki. Halk koppanás - a rúd nekiütődött az üvegnek.
- Kérem! - leheltem.
Óvatosan felhajtottam a reteszt. Halk volt. Na, most beakasztom a rúd vékonyabbik végét. Kis csattanás, de - győzelem! Most jöjjön az a szegény madár, meg van mentve!
Jött, de olyan buta volt, hogy nem vett észre semmit. Inkább üldögélt a fölső, kinyitható, ám elérhetetlenül magas ablakocskában, panaszkodott, majd kétségbeesetten távozott - vissza az első ablakhoz.
- Látod, azt kéne inkább kinyitni! - susogta fülembe szemrehányóan kisfiam.
Hát jó. A reteszt még csak-csak kinyitottam, de hiába akasztottam a lukba a botot, úgy be volt ragadva az a kis ablak, hogy sokadik próbálkozásra sem nyílt. Viszont most már a templomot is betöltötte a visszacsapódó rúd koppanó hangja.
Az ünnepre való tekintettel fényképészek is jöttek a templomba, egyikük a karzaton kattingatott. Vártam: majd csak elmegy, de esze ágában sem volt.
Amikor úgy tűnt, hogy sorozatlövéseket készít az alant üldögélő ünneplő gyülekezetről, még egyszer nekiduráltam magamat az ablaknak. Eredménytelenül. Illetve, mikor visszafordultam, még sikerült elcsípnem a fényképész elégedett arcát. Paparazzi! Neki bezzeg sikerült.
Eljött az úrvacsora ideje. Mivel rég nem vettem már, most nem hagytam ki.
A fecske ott üldögélt és sirámait szórta a részvéttelen gyülekezetre, én meg ártatlan ábrázattal, jámbor nótákat fújdogálva álltam alatta. Ha most megfoghatnálak!
Mire a karzatra visszaértem, a fenti ifjak megbátorodtak, és Boldival vállvetve kinyitották az ÖSSZES ablakot. Hogy csinálták? Rejtély.
De bizony a madarunk továbbra is csak ott panaszkodott, gubbasztott az első ablak elérhetetlen magasságában. Talán az elektromos orgona hangja tartotta vissza? Miért nem néz körül jobban? Mindig csak az a három ablak, hát lehetne több esze egy madárnak, ha szabadulni akar!
Amikor az úrvacsora - és vele az orgonazúgás is - véget ért, jött a közös ima. Az Úri ima, közönséges nevén Miatyánk. Boldi szívéből forró ima szállt: Uram, Istenem, mentsd már meg ezt a kis fecskét!
Halk mormolás, csobogó vízesés távoli hangja tölti be a templomot:
... ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól...
És ebben a pillanatban, mint egy nyílvessző, a fecske kilőtt az ablakon. A fölsőn, természetesen.
Örömujjongás, amennyire suttogva lehetséges. A karzaton mámor töltötte el a szíveket. Végre, végre!
És ekkor belém hasított: nem így vagyunk-e mi is? A nagy térben a saját kicsi, zárt köreinket rójuk, miközben a szabadulás valahol egy pici, nehezen elérhető, de nekünk készített résben miránk várakozik! Nem is messze a megszokott utunktól...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése