Szombat reggel szorongva ébredtem. Este Boldi kissé rosszul érezte magát. Vajon hogy van most? Hatkor felkeltem, végiggondoltam: nyolcra viszem zongorázni, de ha rosszul van, többet ártok, mint használok vele, mert a tanár is csak idegesebb lesz: nem tudja a vizsgaanyagot elég jól! A valóság ezzel szemben az, hogy nagyon szépen tudja, de hát kora reggel.... ráadásul szombaton, mit várjon az ember? Nem mertem kockáztatni: lemondtam az órát.
Eddig oké. Gyorsan összekészíteni a csomagokat: reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, pelenka, pulcsik, esernyők, palack italok, bébiétel, előke, kiskanál, kis süti, rudi, alma, miegymás - kell még valami? Nem, de szerencsére már ébrednek a gyerekek. Gyors öltözés, reggelizés, ugrás az autóba, indulás. Integess apának! Irány Kristófék felé. Ott van éppen Geri is, így hát a legnagyobb buli, ha a fiúk együtt utaznak a hatalmas Sharanban. Pont elférünk. Tibor még megkérdezi, ne utazzon-e mitfárerként. Tényleg, jó ötlet! Erzsi, átmész Zsófiékkal Lucához? Á, nem... Olyan idegenek még. Rendben. Akkor Erzsi lesz a mitfárer (minusz sok pont, de csak így férünk el).
Indulhatunk? Nem, itt még nincs minden összekészítve. Szalad az idő. Negyed órát várunk. A fiúk fociznak, élnek, zsezsegnek. Érzem, hogy egyre fáradtabb és idegesebb vagyok. Nem baj. Kibírom. Annyi mindent kibírtam már! Végre indulunk. Most meg hova sietünk? Itt egy harmincas tábla van! Itt meg egy ötvenes! Miért megyünk nyolcvannal? Még nem jártam ott, ezért követem őket. Mi lesz, ha elveszítjük őket szem elől? - aggodalmaskodik Geri. Tényleg, mi is lesz? Hát majd odatalálunk.
Itt kellett volna legkésőbb észbe kapnom: MAJD ODATALÁLUNK! De csak mentem, idegesen, kilencvennel. (Minusz sok pont.) Konvojban menni nehéz. Mert a féktávolságon belül haladva is vannak, akik egészen egyszerűen betolják az autójukat kettőnk közé. Megáll az eszem. Ne má'! Nyugi! Bekapcsolom a Bartók rádiót. Hallgassunk Dzsezzit- nyafognak a fiúk. Dzsezzi, dzsezzi!- harsognak mögöttem. Kikapcsolom ezt az egészet! Már remeg a kezem: kikapcsoljam? átkapcsoljam? Ebben a pillanatban látom, hogy az előttem lévő autó hátulja vészesen közeledik. Fékezek, de későn. Az ABS nem hagy kipörögni, de megállni sem. Belemegyek. Ő meg az előzőbe. A mieinkbe. Kész. Egyszerre három autónak esett baja. A középső: totálkár. Jó, jó, öreg Suzuki, nem bír már ki semmit, de mégsem nekem kellett volna összetörnöm. Kétségbeesés: nem hallgattam a figyelmeztető, belső hangra - majdnem nagy baj lett. Ez is rossz, de azért a hat gyerekkel nem lehet ennél szerencsésebb végkimenetelű baleset - azt hiszem. A felnőttek is megúszták karcolás nélkül.
Felvesszük az adatokat, kitöltünk mindent, átbeszéljük, amit kell. Mindenki nyugtatgat: semmi baj! (Ahá, persze... Biztosan ezt mondanám én is. De: biztosan ezt mondanám én is?)
Még megkérdezik: megyek-e tovább a kirándulásra, ahová elindultunk, vagy hazamegyek.
Nevetnem kell: és akkor most azért keltem fel korán, indultam el hat gyerekkel, hogy most három autót összetörve elégedetten hazamenjek? Komolyan? Azt már nem!
A kirándulás jó volt.
Én meg..., én meg azóta nem térek magamhoz.
Eddig oké. Gyorsan összekészíteni a csomagokat: reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, pelenka, pulcsik, esernyők, palack italok, bébiétel, előke, kiskanál, kis süti, rudi, alma, miegymás - kell még valami? Nem, de szerencsére már ébrednek a gyerekek. Gyors öltözés, reggelizés, ugrás az autóba, indulás. Integess apának! Irány Kristófék felé. Ott van éppen Geri is, így hát a legnagyobb buli, ha a fiúk együtt utaznak a hatalmas Sharanban. Pont elférünk. Tibor még megkérdezi, ne utazzon-e mitfárerként. Tényleg, jó ötlet! Erzsi, átmész Zsófiékkal Lucához? Á, nem... Olyan idegenek még. Rendben. Akkor Erzsi lesz a mitfárer (minusz sok pont, de csak így férünk el).
Indulhatunk? Nem, itt még nincs minden összekészítve. Szalad az idő. Negyed órát várunk. A fiúk fociznak, élnek, zsezsegnek. Érzem, hogy egyre fáradtabb és idegesebb vagyok. Nem baj. Kibírom. Annyi mindent kibírtam már! Végre indulunk. Most meg hova sietünk? Itt egy harmincas tábla van! Itt meg egy ötvenes! Miért megyünk nyolcvannal? Még nem jártam ott, ezért követem őket. Mi lesz, ha elveszítjük őket szem elől? - aggodalmaskodik Geri. Tényleg, mi is lesz? Hát majd odatalálunk.
Itt kellett volna legkésőbb észbe kapnom: MAJD ODATALÁLUNK! De csak mentem, idegesen, kilencvennel. (Minusz sok pont.) Konvojban menni nehéz. Mert a féktávolságon belül haladva is vannak, akik egészen egyszerűen betolják az autójukat kettőnk közé. Megáll az eszem. Ne má'! Nyugi! Bekapcsolom a Bartók rádiót. Hallgassunk Dzsezzit- nyafognak a fiúk. Dzsezzi, dzsezzi!- harsognak mögöttem. Kikapcsolom ezt az egészet! Már remeg a kezem: kikapcsoljam? átkapcsoljam? Ebben a pillanatban látom, hogy az előttem lévő autó hátulja vészesen közeledik. Fékezek, de későn. Az ABS nem hagy kipörögni, de megállni sem. Belemegyek. Ő meg az előzőbe. A mieinkbe. Kész. Egyszerre három autónak esett baja. A középső: totálkár. Jó, jó, öreg Suzuki, nem bír már ki semmit, de mégsem nekem kellett volna összetörnöm. Kétségbeesés: nem hallgattam a figyelmeztető, belső hangra - majdnem nagy baj lett. Ez is rossz, de azért a hat gyerekkel nem lehet ennél szerencsésebb végkimenetelű baleset - azt hiszem. A felnőttek is megúszták karcolás nélkül.
Felvesszük az adatokat, kitöltünk mindent, átbeszéljük, amit kell. Mindenki nyugtatgat: semmi baj! (Ahá, persze... Biztosan ezt mondanám én is. De: biztosan ezt mondanám én is?)
Még megkérdezik: megyek-e tovább a kirándulásra, ahová elindultunk, vagy hazamegyek.
Nevetnem kell: és akkor most azért keltem fel korán, indultam el hat gyerekkel, hogy most három autót összetörve elégedetten hazamenjek? Komolyan? Azt már nem!
A kirándulás jó volt.
Én meg..., én meg azóta nem térek magamhoz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése