Tegnap délben Boldiért indultam. Autóval mentem be, de nem akartam Fülőkét magammal vinni, mert éppen elaludt. Felkeltsem most is, meg amikor beérkezünk, akkor is? Az autóban nem hagyhatok alvó csecsemőt! (Meg egyáltalán, értéket nem hagyunk a kocsiban őrizetlenül.) Itthon csak Anya volt, aki viszont nagyon gyenge állapotban van. Bízzam rá? És ha megébred, mi lesz? Hiszen ki sem bírja venni a babakocsiból!
-Hagyd csak, majd kitornázom valahogy belőle, ha mégis felébred. Hadd aludjon szegényke! Csak tedd a kocsit az ágy mellé! - mondta.
Hát hagytam.
Mikor hazajöttem, csukva volt a gyerekszoba ajtaja, ami pedig mindig tárva-nyitva áll. Halk zümmögést hallottam. Óvatosan benéztem. Boldi sarokasztalkája mellett ült Anya, onnan énekelte: Aludj, baba, aludjál, nyuszika is alszik, este van a faluban, esti harang hallik. De nem a megszokott dallammal. Egy nagyon furcsa, szomorkás-mélabús dallamot énekelt. (mm-dl-tt-t, mm-dl-t-t, l l dd rr m, l t dt l l)
Az őszi nap sugarai áttörtek a fehér gyerekszobafüggönyön, és csodálatos glóriába foglalták fáradt, öreg testét. Mint egy ezeréves angyal, megfáradtan, elgyötörten, ott üldögélt aranyba vonva a széken. A hangja reszketett. Nehéz volt eldöntenem, hogy az öregségtől, vagy a fáradtságtól, attól, hogy már tán egy órája énekelt, esetleg a meghatottságtól, hogy ennek a kicsi életnek most ő az őre, a védelme, a biztos menedéke.
Fülöp a szoba parkettáján térdelt, kicsi lába a hasa alá húzva, fejecskéjét pedig ráhajtotta Boldi hozzá képest hatalmas babzsákfotelére. Arcát az ablak felé fordította, kis pofikáját beragyogta ugyanaz az őszi napfény, amely Anyát is körbeölelte. Szemecskéje csukva volt. Aludt.
Néztem őket, és megigézett a látvány.
A fáradt, korhadt, mohos tölgy, melyet az élethez a csudálatosan erős élni akarás köt. A beteg, megfáradt ember, akinek az életét egy pókhálószál köti hozzánk, de ez a szál elképesztően és boldogítóan erős. És mellette a most fakadt kis élet-kezdemény, ez a kis bimbó, tele ígérettel, reménnyel. A kezdet és a vég. Az élet és a betegség. A gyenge, aki erőt ad a nála is gyengébbnek; a múlt, aki a jövő felé néz.
-Hagyd csak, majd kitornázom valahogy belőle, ha mégis felébred. Hadd aludjon szegényke! Csak tedd a kocsit az ágy mellé! - mondta.
Hát hagytam.
Mikor hazajöttem, csukva volt a gyerekszoba ajtaja, ami pedig mindig tárva-nyitva áll. Halk zümmögést hallottam. Óvatosan benéztem. Boldi sarokasztalkája mellett ült Anya, onnan énekelte: Aludj, baba, aludjál, nyuszika is alszik, este van a faluban, esti harang hallik. De nem a megszokott dallammal. Egy nagyon furcsa, szomorkás-mélabús dallamot énekelt. (mm-dl-tt-t, mm-dl-t-t, l l dd rr m, l t dt l l)
Az őszi nap sugarai áttörtek a fehér gyerekszobafüggönyön, és csodálatos glóriába foglalták fáradt, öreg testét. Mint egy ezeréves angyal, megfáradtan, elgyötörten, ott üldögélt aranyba vonva a széken. A hangja reszketett. Nehéz volt eldöntenem, hogy az öregségtől, vagy a fáradtságtól, attól, hogy már tán egy órája énekelt, esetleg a meghatottságtól, hogy ennek a kicsi életnek most ő az őre, a védelme, a biztos menedéke.
Fülöp a szoba parkettáján térdelt, kicsi lába a hasa alá húzva, fejecskéjét pedig ráhajtotta Boldi hozzá képest hatalmas babzsákfotelére. Arcát az ablak felé fordította, kis pofikáját beragyogta ugyanaz az őszi napfény, amely Anyát is körbeölelte. Szemecskéje csukva volt. Aludt.
Néztem őket, és megigézett a látvány.
A fáradt, korhadt, mohos tölgy, melyet az élethez a csudálatosan erős élni akarás köt. A beteg, megfáradt ember, akinek az életét egy pókhálószál köti hozzánk, de ez a szál elképesztően és boldogítóan erős. És mellette a most fakadt kis élet-kezdemény, ez a kis bimbó, tele ígérettel, reménnyel. A kezdet és a vég. Az élet és a betegség. A gyenge, aki erőt ad a nála is gyengébbnek; a múlt, aki a jövő felé néz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése