Ugrás a fő tartalomra

vitorlavirág

Elmesélem nektek, mert szerintem érdekes.
Tizensok éve már, hogy az egyházzene tanszakon lediplomáztam. A koncert után odajött a kórusom, mert hiszen ők is énekeltek nekem, és megajándékoztak egy gyönyörű vitorlavirággal. (A kórust nagyon szerettem. A gyülekezet kórusa volt, azé a gyülekezeté, ahol lelki otthonra találtam. Hét éven át együtt örültünk és szomorkodtunk. És együtt nőttünk fel: ők kórussá, én karvezetővé.)
Ez a virág nagyon szeretett nálam lenni. Először csak szépen erősödött, aztán elkezdte ontani a virágokat. És ontotta, és ontotta, egyszerre ötöt, tizet, tizenkettőt. Egyedül februárban tartott szünetet minden évben, hogy aztán újult erővel virágozzék tovább. És közben növesztette a leveleit is, amelyek valószínűtlenül nagyra nőttek. Ez volt az egyik kedvenc virágom.
Egy kicsit jelkép is volt a számomra: annak a jelképe, hogy nem kell sok ahhoz, hogy egy gyönyörű virág folyamatosan pompázzon. Csak, CSAK megfelelő környezet és táplálék. Egy kis fény, egy kis pára, sok-sok víz. És ahányszor ránéztem, repesett a szívem.
Négy éve költöztünk el a régi lakásunkból. Azon a nyáron valami történt a virággal. Csak egyetlen egy napra tettük ki az udvarra, amíg a lakás bútorozásával voltunk elfoglalva. Ezalatt azonban a virág teljesen tönkrement. A hatalmas, méteresnél is nagyobb átmérőjű virágcsoda elpusztult. Nem maradt belőle, csak egy pár levélke. Nagyon vigyáztam rá, ápoltam, gondoztam, de sajnos nem erősödött. Hiába minden, három-négy kis fonnyadozó, sápadt levélke szomorkodott rajta. Ahányszor ránéztem, belesajdult a szívem. Évekig volt ez így. Nem is igen értem rá foglalkozni vele, de hát mit is tehettem volna többet? Nagyon lekötött a családi ház gondja, meg a gyerekek, meg az új élethelyzet: összeköltöztünk anyósomékkal. (Akik nagyon intelligens emberek, nem akarnak semmibe sem beleszólni, sem beavatkozni. Azért így is kellett idő az összecsiszolódáshoz.) És a nagy trauma: az elveszített babák...
Próbáltam magamat tartani, és nem nagyon lemaradni, de úgy éreztem, a feladatok megoldása és a köztem lévő távolság egyre nagyobb.
És amikor újra tanítani kezdtem, no meg énekelni, egészen felvillanyozódtam. A házimunkával ugyan tovább ment a fogócska, de nem érdekelt annyira. Hát még, amikor megtudtam, hogy lesz mégiscsak még egy babánk! Nagyon jól kezdtem érezni magam a bőrömben. És képzeljétek csak el, igen, igen: a vitorlavirágom is kivirult! Először csak szépen elkezdett leveleket hajtani. Kicsiket ugyan, de már tizet-huszat. És mikor Fülöp féléves lett, elkezdett ismét virágozni. Pici virágokat hozott, pici leveleket, de mit bántam én! Örültem, hogy az én kis jelkép-virágom is magára talált.
És ma este... Ma este elkezdtem rendezgetni a virágaimat, és azt vettem észre, hogy a vitorlavirág már nem fér el a régi helyén. A levelei hatalmasra kezdenek nőni, és a most elvirágzott nyolc virág helyébe gyorsan újabb hét nőtt. Nem tudom elmondani az örömemet. Csak azt: úgy érzem, engem az a virág biztatni akar: látod, milyen csenevész voltam, de kitartottam, és győztem. Kitartás!
Ez a virágom meséje. De igaz mese.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Az útelágazáson álló fa

Egy halászfaluban élt egyszer egy szegény özvegyasszony egyetlen lányával, Hanakóval. Csak néhány éve költöztek a faluba. Amíg az asszony férje, egy gazdag kereskedő életben volt, a család jólétben és bőségben élt a városban. De nemhiába mondják, hogy terem baj, ha nem vetik is. Egy napon a kereskedő hirtelen megbetegedett, és nemsokára nagy temetést rendeztek neki. Az özvegy egyedül maradt a kislányával, és talán azért, mert nem értett a kereskedéshez, vagy azért, mert balszerencse üldözte őket, az üzlet napról napra rosszabbul ment, a vevők fogytak, az adósságok nőttek. Az özvegy végül nem tehetett egyebet: eladott mindent, amije maradt, kifizette adósságait és elköltözött a városból. A faluban szerényen éltek, és a kis Hanako, alighogy felcseperedett, tőle telhetően segített édesanyjának. Együttérző, jó szívvel áldotta meg a természet, vidám és kedves volt, mindenki, aki megismerte, tüstént megszerette. Özvegy édesanyjának sok örömet szerzett, és amikor az asszony látta, hogy kislán...

Simogatható

Tegnapelőtt este elalvás előtt Füli felsóhajtott: - Jaj, most olyan lánynak érzem magamat! - Ezt hogy érted? - kérdeztem tőle. - Hát a simogatás miatt. Merthogy aznap este is - szokás szerint - simogattam Fülit.Ezt a szertartást amúgy rendszeresen igényli, ha valamiért kimarad, könyörög, hogy jöjjek. - De kisfiam, hiszen te magad is szereted, ha simogatlak, nem? - De akkor is olyan lányos - hangzott a mélabús válasz. Elgondolkodtam. Tény, hogy Hamarok nem simogatnak. Bár ezt a tényt én nem tudom normálisnak tekinteni. De neki ez a férfi-norma... Ez a férfi norma??? Akkor nagyon rosszul van. Lázasan töröm a fejemet, mit tegyek, hogy számára is elfogadhatóvá tegyem azt, ami amúgy a világ legtermészetesebb dolga. Hogy az emberek megérintik egymást, és ez a szeretet általános, nem csak nők számára használható jele. - Tudod, Fülöp, a férfiak is szoktak simogatni, és ők is szeretik, ha simogatják őket. Sóhaj. Csendes nyöszörgés. Hát igen. Most mit is mondjak. Végül eszembe jut: ...

Apu - L. papa

Az utolsó Bánk bán is lement ma. Szeretem a művet, még akkor is, ha a rendezésben nem tetszik minden. De soha nem akarom elfelejteni, ahogy az első főpróbahét végén, a premier előtti utolsó próba után a rendező kiültetett minket a nézőtérre, és pár szóban elmondta, miket szeretett volna üzenni a rendezésével. Nekem egy mondata maradt meg, ami a szívembe fúródott, mint hegyes, éles kés: "...azt akartam elmondani, hogy amíg mi a saját fontosnak vélt harcainkat vívjuk, addig a porontyaink magukra maradnak. Szeretném, ha jobban vigyáznánk rájuk." Tudom, hogy már akkor is cipeltem magammal ezt a mondatot. Azóta eltelt pár év, és ma megint eltemettük a darabot (így hívják, ha a szezonban már nem játsszuk többet). A végén lejöttem a színpadról, szépen átöltöztem, szívemben még csengett a beszélgetés a kollégával, aki nem tudta, miért megy a függöny elé Gertrúd kislánya egy kiskosárral, de most már tudja, mert elmondtam neki: ő a későbbi Szent Erzsébet, aki a szegényeknek kenyeret vi...