Nagyon idilli nap volt a mai. Az az igazi, töltekezős, "semmittevős" nap. Idézőjelbe azért tettem, mert a három gyermek mellett olyant nem lehet csinálni, hogy az ember csak a lábát lógassa és élvezze a szép fényes napsütést. Mégis, evvel együtt is elég nyugodt nap volt ez. Már reggel látszott, hogy nagyon sárgák a fények. Az udvar füve olyan pompás zöldben csillogott, mintha valami nagy ünnepet várna. Szép, egyenletes, nagy zöld perzsaszőnyeg. Pedig nincs szép pázsit vetve. Ezt kihagytuk. Megegyeztünk, hogy ami akar, az megnőhet. Mert hogy még a füvet is naponta több órán át locsoljuk, arra nincs senkinek kapacitása. De az idei, aranyat érő májusi eső ezt a csodálatos élményt adta meg nekünk. A nap rézsútosan sütött, perzselte az arcunkat, égette a szemünket, valósággal belefájdult. A gyerekek aranyosan matattak odakint, nem tudom, hogy most is cserebogarat másztattak-e, vagy egyszerűen csak homokoztak. Mindenesetre nagy ügybuzgalommal figyeltek a homokozóban valamit, hosszasan, kitartóan. Lenyűgöz, hogy micsoda jó megfigyelők. Szépen lerajzolják, melyik bogárka milyen nyomot hagy. (Ó, már hallom lelki füleimmel: nem bogár, rovar! - de hát mit tegyek, nekem a bogár sokkal kedvesebb szó.) Az égető napsugarak meleg tüzébe kitettem az ágyneműt - hadd kapjon egy kis friss illatot, hadd tisztuljon az áldott tavaszi fényben. A mosott ruhák gyorsan megszáradtak, így aztán mire indultunk a Planetáriumba, már a széken hevert a ropogós-száraz ruhahegy.
Csak futózápor volt délelőtt. Gergő beült Boldival és Erzsivel "A nap családja"-előadásra. Élvezték, okosodtak. Itthon aztán folytatódott a bogarászás. Este lett volna a fülemülék éjszakája. Szeretjük az ilyen kezdeményezéseket. Jó látni, hogy más is hajlik arra, hogy megfigyeljen. Üdítő élmény olyanokkal találkozni, akik az idejüket kitöltik és nem elmúlatják. De a fülemülék hiába vártak ránk az idén. Éppen, amikor indulni kellett volna, leszakadt az Igazi Nagy Zuhé. Csodálatos, zajos, megkönnyebbülést hozó eső. Amelyik a feszültséget tökéletesen elmossa, és olyan tiszta, zamatos lesz utána a levegő, hogy szinte harapni lehet. El is indultuk levegőzni. Igaz, hogy már túl voltunk az esti lefekvés határidején. Ám rögtön az elején Erzsivel és Fülővel más irányba fordultam. Ugyanis: "Nem lehetne gyorsabban menni?"- kérdezte Gergő, de valahogy úgy éreztem, hogy a sétához nem való a rohanás, és különben is, este van, nyugalom, és sehová nem sietünk. Vagy? Bizony, vagy! Mert a horgászbot ott virított Boldi kezében. És akkor nem ér rá! Megsértődtem. Lassan bandukoltunk az ellenkező irányba. Erzsi keresett egy levelet. Egy nagy levelet. Megpróbáltam a saját sértettségemet elfújva vele foglalkozni. Olyan kis kedves volt. Beszélgettünk növényekről, felhőkről. A levelekről le akartam beszélni, mert azon az utcán inkább ültetett virágok próbálkoztak az életben maradással. Kell nekik a levél. Aztán találtunk egy fát. Nem tudtam még, hogy az a mesevilág kapuja. mert azt csak ő mondta meg. Leszedtem egy falevelet, ami - mint kiderült - tündér volt! Látszott is rajta, no meg - teljesítette Erzsike kívánságait. Miket kívánt? Legyen szép az énekhangja - és az lett! Legyen ügyes - és hát ügyes is! Legyen nagy, és tudjon fára mászni - ez még várólistás. És: találkozzunk apáékkal! (Ó, a szívem hogy elszorult - drága kicsi lányom, milyen jó, hogy te így vagy egész - ha mi is egészen egészek vagyunk...) A tündér pedig nagyon segítőkész volt: mindig mutatta, merre menjünk. És soha nem tévesztette el! Így találhattuk meg őket a Kis-Duna partján, ahol Boldi nagyobb örömére nem fogtak egy huncut kis snecit sem. (Ő ugyanis mindig a halakcsáknak drukkol...)
Micsoda csoda: a levél tündére volt az, aki segített! Igaz, előtte Erzsó azon elmélkedett, hogy ez talán nem is tündér, hanem angyal. Talán éppen az az angyal, akinek az Isten odaadta a táncolás ajándékát, az pedig egyenesen őneki továbbította...
Csak futózápor volt délelőtt. Gergő beült Boldival és Erzsivel "A nap családja"-előadásra. Élvezték, okosodtak. Itthon aztán folytatódott a bogarászás. Este lett volna a fülemülék éjszakája. Szeretjük az ilyen kezdeményezéseket. Jó látni, hogy más is hajlik arra, hogy megfigyeljen. Üdítő élmény olyanokkal találkozni, akik az idejüket kitöltik és nem elmúlatják. De a fülemülék hiába vártak ránk az idén. Éppen, amikor indulni kellett volna, leszakadt az Igazi Nagy Zuhé. Csodálatos, zajos, megkönnyebbülést hozó eső. Amelyik a feszültséget tökéletesen elmossa, és olyan tiszta, zamatos lesz utána a levegő, hogy szinte harapni lehet. El is indultuk levegőzni. Igaz, hogy már túl voltunk az esti lefekvés határidején. Ám rögtön az elején Erzsivel és Fülővel más irányba fordultam. Ugyanis: "Nem lehetne gyorsabban menni?"- kérdezte Gergő, de valahogy úgy éreztem, hogy a sétához nem való a rohanás, és különben is, este van, nyugalom, és sehová nem sietünk. Vagy? Bizony, vagy! Mert a horgászbot ott virított Boldi kezében. És akkor nem ér rá! Megsértődtem. Lassan bandukoltunk az ellenkező irányba. Erzsi keresett egy levelet. Egy nagy levelet. Megpróbáltam a saját sértettségemet elfújva vele foglalkozni. Olyan kis kedves volt. Beszélgettünk növényekről, felhőkről. A levelekről le akartam beszélni, mert azon az utcán inkább ültetett virágok próbálkoztak az életben maradással. Kell nekik a levél. Aztán találtunk egy fát. Nem tudtam még, hogy az a mesevilág kapuja. mert azt csak ő mondta meg. Leszedtem egy falevelet, ami - mint kiderült - tündér volt! Látszott is rajta, no meg - teljesítette Erzsike kívánságait. Miket kívánt? Legyen szép az énekhangja - és az lett! Legyen ügyes - és hát ügyes is! Legyen nagy, és tudjon fára mászni - ez még várólistás. És: találkozzunk apáékkal! (Ó, a szívem hogy elszorult - drága kicsi lányom, milyen jó, hogy te így vagy egész - ha mi is egészen egészek vagyunk...) A tündér pedig nagyon segítőkész volt: mindig mutatta, merre menjünk. És soha nem tévesztette el! Így találhattuk meg őket a Kis-Duna partján, ahol Boldi nagyobb örömére nem fogtak egy huncut kis snecit sem. (Ő ugyanis mindig a halakcsáknak drukkol...)
Micsoda csoda: a levél tündére volt az, aki segített! Igaz, előtte Erzsó azon elmélkedett, hogy ez talán nem is tündér, hanem angyal. Talán éppen az az angyal, akinek az Isten odaadta a táncolás ajándékát, az pedig egyenesen őneki továbbította...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése