tenger-cseppek

Este van, ülök a gyerekszobában, a galériaágy alatt. Boldizsár alszik rajta. Most éppen ébren van, mert olvasgatja Lázár Ervin Négyszögletűjét. Ez jó. Én is szeretem. Kissé kényelmetlen a székecske, amin ülök, de ez legalább befér ide. Bal kezemmel Erzsikét simogatom a gyerekágyban, jobbal Fülöpöt a kis utazós babaágyban. Ebben alszik, hogy meg ne üsse magát a faágy rácsaiban. Előttem a gyerekszoba: egy hintaló, egy rajzolóállvány, egy játszóasztal a másik kisszékkel, egy lépcsős gyerekszekrény elnagyolt renddel, egy színét elfelejtett szőnyeg két cicával, balra a nagy gardróbszekrény a ruhákkal és a számolatlan mennyiségű gyerekjátékkal, jobbra a két íróasztal polcokkal, szekrénykével (már a szeptembert várják), rajta további dobozok, játékokkal töltve. Olyan kerek az egész. Gergő bejön: szellőztethetek? Hát persze. Friss levegőben elaludni is könnyebb, és az álom is édesebb. Kinyílnak az ablakok. Szemem elé tárul a kinti, utcai világ. Ez is annyira kedves nekem. A fakerítésünk, rit...

Az ebédet közös imádság zárja. Persze ez nem ilyen egyszerű, mert nehéz dolog végigvárni, míg a többiek esznek, ha az ember már rég megette a magáét. No de ha mégis sikerül, akkor a közös ima a közismert: Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott. Ámen. Ezt mindenki tudja. Most már Fülöp is. Igaz, az ő előadásában inkább így hangzik: Anya: áldotta, apa: áldotta, ámen!

Ma este nyár-ünnep volt nálunk. Az egész udvar ünnepelt. Nehéz szavakkal visszaadni, amit az összes többi érzékszervvel kell átélni. Egyszerűen maga volt a mennyország, az időtlenség. A nap forróságától áthevült az udvar, és ezt a meleget ontotta magából. Az alkonyi fények aranyba vonták az udvart, majd eltűntek, de az árnyéknak is fénye volt. A teraszon álló leanderek tiszta erőből virágzottak és illatoztak. A kopott vakolatú zöld kisház fala előtt jókedvűen guggoltak a muskátlik. A fű száraz az udvar nagy részén, szúrja az ember mezítlábas talpát. De ez is jó. Ez is – nyár. A kút körül és a fűszerkertben derékig érnek az illatos gyógynövények, a menta, a citromfű. A parasztmályvák embernél is magasabbak, és méltóságteljesen egyenesednek fölfelé, szárukon büszkén viselve tenyérnyi virágaikat. A gyerekek visongva, kacagva vetették magukat délután a medencébe, felüdítve ezzel magukat, és mindenkit, aki csak látta őket. Most az asztal körül sertepertélnek, de az asztal mellett álló kis f...

Ez az, amihez kétség nem fér. Ugye, először is: ő a „középső gyermek”. Neki van idősebb és fiatalabb testvére is. Ő úgy fogalmazott egyszer, hogy a családunkban mindenféle testvér van: van báty, öcs, húg és nővér is. Ez az utóbbi kettő pedig egyvalaki – ő, személyesen. De ez csak a kezdet. Olyan csodálatos természete van, hogy bármi történik, de főleg: bármi jó, az csak őérte van. A nap neki süt, és ha az óvónéniknek jókedve van, akkor neki örülnek. A halak a tóban azért úsznak hozzá, mert kíváncsiak rá, vagy fogócskázni akarnak vele. Logikus, nem?

Boldi régóta vágyik egy kis háziállatra. Volt ugyan neki néhány, ami nem tűnt túl macerásnak: volt saját kis akváriuma, volt botsáskája és kis békája, de ezek igen rövid ideig bírták, egy-két hét hőskor után fölmondták a szolgálatot. A botsáskát Maartje adományozta neki, de sajnos nem élte túl az utazást Amersfoorttól Csepelig a befőttesüvegben. Hiába luggattuk ki a tetejét az üvegnek, és hiába kínáltuk friss rózsa- és szederlevéllel. (Állítólag Wiméknél csak ezt ette, és remekül fejlődött.) A kis akvárium inkább Gergő szórakozása volt: megpróbált létrehozni egy kis ökoszisztémát, amelyben csodálatos egyensúly uralkodik, és minden külső segítség nélkül képes virulni - vagy legalább elvegetálni. Ez a kísérlet kudarcba fulladt. A béka pedig elég nagy és erős volt ahhoz, hogy egy éjjel, amikor a kis terráriuma tetejét Boldika nem tette vissza, világgá vándoroljon. Mostanában azért könyörög, hogy tarthasson legalább egy kis rágcsálót. Nagyon nem szeretném. Nem akarom egy hét után átvenni...