Várakozás. Türelem. Ez a két készség, amit az anyaság nagy erőkkel igyekszik kibányászni az emberből. Várni, hogy megfoganjon. Várni, hogy megérjen. Közben szívszorongva lesni az ultrahang képernyőjét, amihez bár nem értek, de remélem, hogy meglátom azt a pici pulzáló pontocskát, az icipici szívet, ami remélhetőleg még vagy száz évig ugyanígy dobog majd, egészségesen. Várni, hogy megmoccanjon. Várni, hogy beforduljon. Várni, hogy a fájások jönnek-e, hogy tágul-e a test, utat adva az új életnek. És az a pillanat, igen, hogy felsír-e? Hogy ad-e bármilyen életjelet? És elönt az öröm és az aggodalom egyszerre. Vagy gyors egymásutánban. Most már mindig így lesz? Hogy amint elérkeztünk egy vágyott pillanathoz, máris a következőket várhatjuk? És van, amit nem szabad hagyni, és van, amit el kell engedni. Melyik melyik? Mennyi rossz döntést hoztam, ha csak az anyai pályafutásomat nézem, te jó ég! És mégis, mennyi jót! Valamit véglegesen elrontottam, valamit pedig zseniálisan me...
Gondolatok és gondolat-töredékek családunk életéből.