Az utolsó Bánk bán is lement ma. Szeretem a művet, még akkor is, ha a rendezésben nem tetszik minden. De soha nem akarom elfelejteni, ahogy az első főpróbahét végén, a premier előtti utolsó próba után a rendező kiültetett minket a nézőtérre, és pár szóban elmondta, miket szeretett volna üzenni a rendezésével. Nekem egy mondata maradt meg, ami a szívembe fúródott, mint hegyes, éles kés: "...azt akartam elmondani, hogy amíg mi a saját fontosnak vélt harcainkat vívjuk, addig a porontyaink magukra maradnak. Szeretném, ha jobban vigyáznánk rájuk." Tudom, hogy már akkor is cipeltem magammal ezt a mondatot. Azóta eltelt pár év, és ma megint eltemettük a darabot (így hívják, ha a szezonban már nem játsszuk többet). A végén lejöttem a színpadról, szépen átöltöztem, szívemben még csengett a beszélgetés a kollégával, aki nem tudta, miért megy a függöny elé Gertrúd kislánya egy kiskosárral, de most már tudja, mert elmondtam neki: ő a későbbi Szent Erzsébet, aki a szegényeknek kenyeret vi...
Gondolatok és gondolat-töredékek családunk életéből.