Elmesélem nektek, mert szerintem érdekes. Tizensok éve már, hogy az egyházzene tanszakon lediplomáztam. A koncert után odajött a kórusom, mert hiszen ők is énekeltek nekem, és megajándékoztak egy gyönyörű vitorlavirággal. (A kórust nagyon szerettem. A gyülekezet kórusa volt, azé a gyülekezeté, ahol lelki otthonra találtam. Hét éven át együtt örültünk és szomorkodtunk. És együtt nőttünk fel: ők kórussá, én karvezetővé.) Ez a virág nagyon szeretett nálam lenni. Először csak szépen erősödött, aztán elkezdte ontani a virágokat. És ontotta, és ontotta, egyszerre ötöt, tizet, tizenkettőt. Egyedül februárban tartott szünetet minden évben, hogy aztán újult erővel virágozzék tovább. És közben növesztette a leveleit is, amelyek valószínűtlenül nagyra nőttek. Ez volt az egyik kedvenc virágom. Egy kicsit jelkép is volt a számomra: annak a jelképe, hogy nem kell sok ahhoz, hogy egy gyönyörű virág folyamatosan pompázzon. Csak, CSAK megfelelő környezet és táplálék. Egy kis fény, egy kis pára, sok-sok...
Gondolatok és gondolat-töredékek családunk életéből.